Mára már szinte hétköznapossá vált, hogy mikor az ember társasági életet él, valaki belekezd egy városi legenda elmesélésébe. A prózai és nem hétköznapi történetek, a hihetetlen mondák egyfajta misztikus unikumként hatnak ránk, amelyet mindenki legbelül egy kicsit el akar hinni. Viszont, ahogyan mondani szokták: „Minden legendának van valami alapja” – ahogyan ebben az esetben is. Nem hétköznapi, hogy egy élete elején lévő srác a kézápoló és műkörömépítő pályára lép, de attól még igaz. Na de hogy hogyan jutott el idáig Simon Róbert és miért választotta ezt a szakmát mondjuk az autószerelés vagy az asztalosi szakma helyett? Interjú.
A következő cikksorozatunkban igyekszünk olyan pécsi embereket keresni és bemutatni, akik a társadalomba berögzült régi dogmáknak ellentmondva olyan szakmát vagy életutat választottak, amik teljesen szembe mennek a hétköznapi elvárásokkal és szokásokkal. Így jutottunk el a 29 éves Simon Róbert „nem hétköznapi” történetéhez.
Róbert Pécsen született és érettségizett a Zsolnay Vilmos Szakgimnázium és Szakközépiskola kereskedelmi tagozatán. Ezután Siófok felé vette az irányt, ahol a főiskola után vendéglátó szakmenedzseri végzettséget is szerzett. Ezután Budapestre költözött, ahol 3 évig élt. Ezalatt volt szakács és biztonsági őr is. Végül visszaköltözött Pécsre, hogy étterem-diszpécser legyen, de akkoriban nem igen volt erre lehetősége. A Volán Taxinál találta meg a helyét a következő 2 és fél évre, mint diszpécser. Majd jött a felismerés, hogy valójában szeretne kreativitásának élni és egy kis segítséggel, de elkezdett műkörmösnek tanulni.
PA: Sokan gyerekkorukban eldöntik már előre vagy legalább is ábrándoznak arról, hogy mik lesznek, ha egyszer nagyobbak lesznek. Neked mi volt gyerekként az első álmod? Majd ezt hogyan sikerült megvalósítanod?
Simon Róbert: A nagymamám szakácsnő volt.
„Az ő hatására én is ezt a pályát akartam, szakács szerettem volna lenni”
Ezért is jelentkeztem a pécsi kereskedelmi iskolába, ahol 0. évben nyelvi előkészítősként kezdtem, viszont az év befejeztével rengetegen vagy kibuktak, vagy pedig iskolát váltottak. Akkor úgy volt, hogy ketté fog oszlani az osztály: kereskedő és vendéglátós szakra. De mivel annyian kibuktak, hogy nem volt elegendő a létszám, így egy irányba mentünk tovább: kereskedőnek.
Nagyszerű volt… végig csináltam amit kellett: mikroökonómiát, makroökonómiát, áruismeretet stb. Szóval ezek a tárgyak nagyon kikészítettek. Ezek után úgy gondoltam, hogy elmegyek főiskolára, hiszen ott is ki lehet tanulni ezt a szakmát, viszont az alapszakba való bekerüléshez nem voltak meg a pontjaim. Úgyhogy maradt egy két éves büfészak, majd miután elvégeztem azt, Pest felé vettem az irányt.
PA: Milyen volt a nagyvárosi élet, meg tudtad végül élni a gyerekkori „álmot” ?
Simon Róbert: A nagyvárosi életet nagyon szerettem, viszont a szakács szakmából hamar kiábrándultam. Dolgoztam, éltem benne fél évig és hamar rájöttem, hogy ez szörnyű. Voltam konyhai kisegítő, főszakács, csináltam menedzseri dolgokat, de végül váltottam. Voltam még egyszer biztonsági őr, de a végén legjobban az éttermi diszpécseri állás vonal jött be a legjobban. Az emberekkel jól tudok kommunikálni, meg tudom érttetni magamat és szerettem a pörgést, ami a munkával járt. Egyszerre kell kommunikálnod a konyhával, a vendégekkel – de közben a futárokkal és az üzletvezetőkkel is, ez nagyon tetszett. Végül visszatértem Pécsre, ahol szerettem volna hasonló helyen elhelyezkedni, de nem volt rá lehetőségem. Így végül a Volán Taxi diszpécseri székénél kötöttem ki.
PA: Na de hogyan jött a felismerés, hogy végül kezeket szeretnél menteni és műkörmöket építeni? Mióta csinálod?
Simon Róbert: Hát lényegében öcsém fedezte fel ezt a lehetőséget – és ezáltal tette fel a kérdést, hogy: Miért nem végzed el a műkörmös tanfolyamot?
Az egész onnan indult igazából, hogy gyerekként szerettem a kreatív dolgokat és sok mindent csináltam. Jártam rajzszakkörre, ahol rengeteget rajzoltunk és agyagoztunk.
„Otthon hobbiként gyöngyöt fűztem, szóval szerettem ezekkel az apró-cseprő kis dolgokkal elszórakozni. És őszintén, tökre jó voltam ezekben”
Visszatérve, az öcsém elkezdett a neten kutatni miattam, látta hogy itthon minimálbérért nyomtam a melót a Volánnál és én is úgy voltam vele, hogy már elég lesz belőle, a végére nem is szerettem már annyira. Volt egy kis félretett pénzem, amivel akartam kezdeni valamit és ekkor dobta be az ötletet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám ezt a kézápoló – műkörmös dolgot. Az elején megtetszett az egész, eljártam elméleti órákra, azután pedig modelleken is gyakorolhattunk már. Hálistennek az oktatóktól pedig kaptam visszajelzést, hogy nem vagyok teljesen hülye hozzá és láttam mások munkáit is, illetve a mentalitásukat, hogy ki hogyan áll hozzá. Ezek miatt úgy gondolom, hogy van hozzá egy kis affinitásom. Elvégeztem a sulit végül, most már hivatalosan is kézápoló és műkörmös vagyok, illetve a műszempilla tanfolyamot is elvégeztem, viszont abban még nem dolgozom. Ehhez egy speciális végzettség is kell, hogy csinálhassam hivatalosan. December óta pedig dolgozom is a szakmában, édesanyámnál is szoktam csinálni körmöket, illetve a belvárosban van egy hely, amit bérlek.
PA: Az emberek reagálják le, mikor megtudják, hogy mivel foglalkozol? Nem szoktak beszólni?
Simon Róbert: Általában elcsodálkoznak rajta és mindig az első kérdésük az, hogy: Hogy jött neked ez?! Ilyenkor el szoktam mesélni nagyjából a sztorit, meg persze elpoénkodni, mivel a pécsi embereket általában megdöbbenti a megszokottól való eltérés.
„Én meg ezeken jókat mosolygok. Alapvetően nagyon nyitott ember vagyok és abszolút keresem a minél szokatlanabb dolgokat, mert szerintem ott kezdődik az élet. Szeretek ennek a része lenni
De eddig abszolúte pozitívak voltak a visszajelzések. Persze lehet, hogy a hátam mögött kinevetnek, fogalmam sincs, de annyira nem izgat.
PA: Mit gondolsz az általános társadalmi elvárásokról, berögződésekről a szakmákkal kapcsolatban? Ez mindenhol probléma vagy van ahol elfogadóbbak? Te hogyan állsz ehhez?
Simon Róbert: Szerintem ez leginkább csak itthon, Magyarországon van így, azon belül is inkább vidéken. Külföldön teljesen hétköznapi dolog, hogy mindenki azt csinál, amit akar – kint egyáltalán nem fura a férfi műkörmös vagy bármi más, ami úgymond egy „női szakma”.
Ez egy itthoni szokás, hogy ennyire befásultak az emberek és a régi beidegződéseken és előítéleteken nem tudnak tovább lépni. Még Pesten is sokkal elfogadóbbak, mint itthon.
Valahogy itt vidéken és a kisebb településeken van ez, hogy furán néznek az emberre, hogy ha nem olyannal foglalkozik, amit úgy gondolnak, hogy „számára az nem való” .
PA: Mik a terveid? Maradnál itthon vagy inkább kipróbálnád magad a nagy világban?
Simon Róbert: Alapvetően azt mondanám, hogy el innen. Konkrét úti célom még nincs és nem csupán azért mondom, mert jobban keres kint az ember, de a kinti emberek mentalitása is sokkal jobb szerintem.
Úgy gondolom, hogy itthon el kell telnie még pár generációnak, hogy ez a begyöpösödött rendszer és felfogás megváltozzon. Én pedig csak egyszer élek.
De ez még a jövő zenéje, én amúgy nagyon szívesen maradok itthon, hogy ha majd fellendül az üzlet és megéri csinálni, de ha nem, akkor marad külföld. Ne érts félre, nem csupán a pénzről van itt szó, kint is meg kell dolgozni a fizetésért, nincs kolbászból a kerítés, viszont ott elismerik a munkád. Nem hüledeznek, hogy „Húú-ó, te férfiként ezt csinálod?!” Úgy gondolom, hogy ez pozitívabb lenne, plusz úgy néz ki, hogy a tesóm is külföld felé veszi az irányt, akkor én meg tudok menni vele. Ez egy olyan szakma, amit igazából bárhol tudok végezni, ha van jó referencia munkám. Angolul beszélek, szóval meglátjuk merre sodor majd az élet.
PA: Végezetül, ismersz rajtad kívül más olyan férfit, aki a szakmádban dolgozna?
Simon Róbert: Amikor a képzést végeztem, akkor voltunk harminc-páran, ebből én voltam egyedül fiú. Volt pár alkalom, amikor bejöttek volt tanítványok az oktatóhoz és úgy emlékszem, hogy volt egy fiú pár, akiknek Kertvárosban volt egy szalonjuk, de úgy hallottam, hogy ők elköltöztek már. Róluk hallottam, de ki tudja, lehet hogy vagyunk még páran a városban.
