Addig győzködték, hogy érdemes lenne Pécsre jönnie, amíg igent nem mondott. Természetesen Rátgéber László hívta, akivel annak idején sokáig dolgozott a válogatottnál. Mindez huszonöt éve történt, s bár Lukács Bélát azóta csalogatták már vissza a fővárosba, Újpestre, eszébe sincs visszamenni. Jól érzi magát Pécsett, szép a város, finomak a sütik, jók a szivarok, a barátok, haverok, ismerősök többsége már inkább ide köti. Nem mellesleg: még szeretne valamit a pécsi női kosárlabdától.
Mindenki Bécije, Béla bája tényleg az a típus, aki mellett nem nagyon lehet unatkozni. A sztorik, anekdoták terén verhetetlen, annyit tud mesélni, hogy az ember észre sem veszi, ahogy elröppen mellette egy-két óra. Szerencsére a jókedv is a velejárója, úgyhogy nincs ezzel semmi gond.
Nem ma kezdte Pécsett, de nagyon örülünk neki, hogy huszonöt éve közénk tartozik!
– Pontosan tudom, hogy mikor jöttem: 1999. július 19-én! A női válogatottnál sokat beszéltem Rátgéber Lacival arról, hogy jöjjek le Pécsre. Tatán az egyik edzés után ismét elmentünk beszélgetni, a lányok már lefeküdtek, mondta, hogy gyere le, próbáld ki, aztán majd meglátjuk. Tudtam, hogy eljövök a Fradiból, és akkor eldöntöttem, hogy a következő állomás Pécs lesz. Elhatároztam, lejövök egy évre, az egy évből pedig huszonöt lett – mesélte Lukács Béla.
Miközben beszélgetünk, jönnek-mennek mellettünk a Nemzeti Kosárlabda Akadémia dolgozói, edzői, játékosai, és mindenki nagy szeretettel és tisztelettel köszön neki. Látszik, hogy Béci, vagy Béla bá nagy szeretetnek örvend – mondjuk ezt nem is csodáljuk, mert tényleg remek, jó humorral megáldott karakter. Akinek az elmúlt huszonöt év alatt olyan baráti, haveri, ismerősi köre alakult ki Pécsett, hogy esze ágában sincs visszamenni Budapestre.
– Pesten szép lassan lemorzsolódtak a haverok, elhaláloztak, elköltöztek, sokkal többen vannak már Pécsett. Az elmúlt huszonöt évben nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg, elsősorban Rátgéber Lacit kell említenem, idősebb Gyenge Bandi bácsit, aki meghalt szegény, természetesen Fűzy Ákost, de nagyon jó barátságban voltunk a Vilutytéékkel, a férjével, vagy itt van Hoffmann Henrik. Nagyon-nagyon jó, összetartó társaság volt a MiZo, a pécsi csapat, bárhogy is hívták. Összejártunk, sokat voltunk együtt, a meccsek után mindig mentünk valahová, jól éreztük magunkat egymással. Legendás bajnoki ünneplések voltak! Ezen kívül még nagyon jó kapcsolatban vagyok például Gyenge Bandi bácsi fiával, Gyenge Gáborral, vagy a PVSK fiú csapatánál dolgozó Bán Gáborral, illetve Szkladányival, a régi nagy szurkolókkal. Szóval nem volt okom arra, hogy elmenjek. Hívott vissza az Újpest, de nem is gondoltam arra, hogy visszatérjek. Jól éreztem, jól érzem magam Pécsett, szép helyen lakom, nagyon szép ez a város. Megvannak a kedvenc helyeim, a Tettye, az Elefántos. És elárulom, teljesen meg vagyok fogva, mert ahol lakom, a Tüzér utcai Lidl mögött, ott van a Mischler Cukrászda valami egészen elképesztő süteményekkel, fagyival. Úgyhogy irtózatos kísértés minden este elbattyogni mellette…
Battyogni. Találó szó, mert Béla bá már tényleg nem tud rohanni – hiába, az évek vágtatnak. November 8-án már 78 éves lesz!
– Ennek ellenére megmaradtak a szokásaim. Az öreg barátom, Bárdi Jenő mindig meg szokott kínálni szivarral, úgyhogy megmaradt a szivarpöfékelésem amatőr szinten, mert egyébként nem dohányzom, csak akkor, ha valami itóka kerül a banda kezébe. Esténként megiszom egy-két whiskyt öregesen, óvatosan. Eljárok továbbá a pesti barátaimmal vitorlázni a Balatonra. No meg rohanok fel az unokákhoz Pestre.
Mert Béla bá már nagypapa, ami korából fakadóan természetes. A fia, Lukács Krisztián kereken 50 éves, a két lányunokája közül Villő 16, Réka pedig 13.
„Mindkettő nagy vagány, nagyon normális gyerekek, jól tanulnak. A kisebbik az Újpestben röplabdázik, az újpesti sportcentrumtól autóval amúgy is három percre laknak. A fiam pedig az újpesti pályán lévő Szektor Büfét, a Sector Bistrót csinálja. Ő annak idején, 1990-ben volt kint Nápolyban is, amikor az Újpest a Maradonával felálló Napoli ellen játszott. Az Ultra Viola Bulldogs egyik alapítója.”
Ha már Újpest! Nagyon jó helye volt 1968-tól egészen 1982-ig, mert az újpesti focistáknál dolgozott masszőrként. Az aranykorban volt ott, amikor a lilák kilenc bajnoki címet nyertek! Olyan kiváló labdarúgókkal dolgozott együtt, mint Solymosi Pixi, Bánkuti, Káposzta Benő, Sóvári, Szentmihályi, az ifjú titán Dunai III Ede, Dunai II Antal, Zámbó, Fazekas, Bene Ferenc…
– Hogy Újpest drukker vagyok-e? Hát természetes! Az egész család az, az unokáknak is lila a vére, kislányok, de járnak meccsre!
Az újpesti futball után aztán jött a női kosárlabda, immár 1982 óta, vagyis 42 éve dolgozik benne! Először a bivalyerős Tungsramnál kötött ki, Pécsre pedig 25 évvel ezelőtt került. Sok mindent megélt a női kosárlabdában.
– Kettő nagyon emlékezetes pillanatot emelnék ki! Az egyiket nem a Péccsel értem el, hanem a Ferencvárossal: bár ők letagadják, de videófelvétel is van róla, hogy a komplett amerikai válogatottat megvertük barátságos meccsen! Talán 1999 tavaszán történt, mielőtt idejöttem Pécsre. A másik, hogy az első pécsi bajnokimon a Sopronnal kezdtünk idegenben, az előző évi bajnokkal. Ha jól emlékszem, 19-0-ra elhúztak, mégis mi győztünk hat-nyolc ponttal! Óriási öröm volt, el sem tudtam képzelni, hogy ez megtörténhet. Mínusz tizenkilencről nyerni! Na, így kezdődött a pécsi karrierem.
Amely során aztán akadtak egész cifra dolgok. Volt miért ünnepelni, hiszen a pécsi lányok sorra nyerték a bajnoki címeket, a Magyar Kupákat, nem mellesleg az Euroligában is a legjobbak között voltak.
– Megesett, hogy az Ákossal novemberben megfürödtünk Bourges-ban a patakban, mert nyertünk. Aztán olyan is volt, hogy megígértük a Lacinak, ha bajnokságot nyerünk, megisszuk a Koreából hozott töményt, ami már tíz éve ott állt az irodában, és megesszük a benne lévő gyíkot. Megnyertük a bajnokságot. Mi elfelejtettük, ő nem. Kész szerencse, hogy Ákos neje sütött egy-egy fél tenyérnyi palacsintát, kaptunk annyi könnyítést, hogy levághattuk a gyík fejét, lábait, farkát, a testét félbevágtuk, és megettük. Nemes Csaba volt kint a tévétől, fel is vették. Mondanom sem kell, a Laciék majdnem becsináltak a röhögéstől! De nem ez volt a legkeményebb, mert utána meg kellett inni a két és fél deci negyvenfokos koreai pálinkát, amiben kis fehér darabkák úszkáltak… Egy-két nyeletre lehúztam, mert különben kihánytam volna.
Szóval volt itt minden, mint a búcsúban. Lukács Béla azóta is a pécsi női kosárlabdában dolgozik: a felnőtt női csapatnál, az NKA Universitas Pécsnél, valamint a Nemzeti Kosárlabda Akadémián segíti a tanácsaival, meglátásaival, tapasztalatával a fiatal gyógytornászok, terapeuták munkáját. Ha az egészsége megengedi, akkor nyolcvanéves koráig szeretné csinálni. Miután most már zömmel szellemi munkáról van szó, bírja a strapát.
A beszélgetésünk végén megkérdeztem tőle, van-e még valami cél, vágy a pécsi női kosárlabdázással kapcsolatban. Nos, akad, nem is kicsi!
– Kérlek szépen, szeretnék még egyszer bajnokságot nyerni a Péccsel! És vissza akarnék kerülni a csapattal az Euroligába, ahova valók vagyunk szerintem.
Minden kívánságod teljesüljön, Béla bátyám!
