„Összehozza az embereket!” 2,5 óra késés Pécs-Budapest vonalon

Pataki Veronika írását szó szerint közöljük. 2026.11.13. Péntek.

Péntek 13 a Pécs-Budapest IC-n.

Én tudom ám, hogy a MÁV ezeket az iszonyat gáz eseményeit csakis azért csinálja, hogy az elidegenedett világunkban újra kapcsolódjunk. Mi másért? Szeretem is a magyar emberekben, hogy minden helyzetben megtaláljuk egymáshoz az utat, és kínunkban röhögünk.

Timeline:

Time zero, Pécs, indulási kép: a nagy semmi. A vonaton se kép, se hang, se hő, se indulás. A hospitalizálódott pécsi IC közönség nem reagál, vár.

Kb. 20 perc múlva: eljutunk a Pécs közvetlen szomszédságában található Szentlőrinc állomásra, ahol eltöltünk 25 percet. Villany és fűtés távozik a vagonból, és a későbbiekben vissza se jöve. Tájékoztatás semmi, a sok mindent látott utazóközönség egyes tagjaiban megfordul, hogy érdemes lenne inkább hazamenni Pécsre, úgyis itt vagyunk 10 percre.

Kisvártatva bebbrümmen a motor, továbbra sem közli senki mégis mi volt ez a közjáték, de a fagyos vonatban, 50km/h átlagsebességgel folytatjuk száguldásunkat Budapest felé.

Késve megérkezve Dombóvárra: hatalmas tömegek szelik keresztül-kasul a vonatot, nem tudni miért nem a saját kocsijukba szálltak fel. Gyanítom ez se önhibájukból történt.

Valamikor félúton: incidens a büfékocsiban. Az emberek elunták a saját helyüket és intenzív támadást indítottak a büfékuckó ellen, bepréselve sokadmagukat a 2 négyzetméteres helyre. Az átjárás reménye a wc-re vagy más kocsikba ezennel megszűnt.

Sose tudtam miért bukkannak elő időnként sárga mellényes őrzővédő személyek a vonaton, de miután egy ilyen hős rendet teremtett a bedugult büfékocsiban, ráeszméltem különös fontosságukra. A javulás ugyan pont olyan átmeneti, mint a pisai ferde toronynál, ahonnan a rendőr 10 percenként küldi el a fűről a turistákat, akik azzal a lendülettel térnek is vissza oda. A hideget ellensúlyozandó forró teához jutás kizárt.

A „most kéne megérkezni” időpontjában: világítás, fűtés továbbra sincs, csak a kijelző működik, remek alkalmat kínálva az adrenalinszint emelten tartására, ahogy figyeljük a 25, majd 30, majd 40 perces késés beálltát. Csak mellékesen: hétköznap van, orvosi időpontra, munkatalálkozókra, vizsgázni, reptérre megyünk jópáran.

Egyszercsak: a kalauz két és fél óra után váratlanuk felbukkan, jegyeket továbbra sem ellenőriz, ám idegesen közli, hogy valamikor, valahol buszozni fogunk, több információja nincs. Pont.

A hirtelen csúcspont: „kedves utasok MOST kell leszállni, azonnal”. Kapkodva leözönlik a döbbent tömeg, Sárbogárd pedig igyekszik hű lenni a nevéhez, és egyenesen a sárba landolunk. Majd várunk. És várunk. Várunk.

Kis színesek: buszok jönnek, tétován várnak, elmennek. Eső esik, szél van, rohadt hideg. Újabb busz, elszánt emberek felszállnak, kalauznő a semmiből sikítva kilő, „nem, erre a buszra nem száll fel senki!”. Emberek beszélgetnek, mindenféléket megtudunk egymásról, kutyasimi, telefonálás és üzenetírás dömping. Olyan másfél órát így eltöltünk együtt Sárbogárdon a sáros parkolóban.

Később buszozás, egy másik sár nevű helyen leszállás és vonatra felszállás, ki hova tud, leül, és tovább beszélget arról, vajon milyen izgalmak várhatóak még.

Bár minden egyes helyszínen rendelkezésre áll hangosbemondó, továbbra sincs SEMMI TÁJÉKOZTATÁS!

Érkezés Budapest Kelenföldre: eredeti időpont 9.45. Tényleges 12.15. Két és fél óra eltűnt idő.

A szemüveges lány biztosan nem érte el a 14.00-kor induló párizsi repülőjét. És a Pénzmúzeumba tartó osztály is fordult azonnal vissza, a múzeumlátogatásra nem maradt idő.