Örökké derűsen fiatalon, sőt egyre fittebben…(!?) Igen! Hogyan?
Hm… Valamiért sosem izgattak a fiatal (a kor állapot, nem adottság), genetikai-lottónyertes (teljesítmény nélküli) celebek, sztárok, influensz@rok… A self made emberek viszont mindig is lenyűgöztek! Talán nap, mint nap elmegyünk a „magukban kincseket csiszolgató” nők és férfiak mellett…(?) Legtöbbször nem is tudunk a mellettünk dolgozó szuperképességéről, emberfeletti teljesítményéről. Az elképesztő performancia, végtelen elköteleződés egy ügy- / tevékenység iránt, a kreativitás és az átlagon felüli tálentum nem mutatkoznak meg feltétlenül első ránézésre. Ráadásul a specifikus képességgel rendelkezők általában végtelen szerények…- mint Iza. Akivel hajnalonta a sötétben szembe futunk a tüskésréti gumis pályán. Mindig mosolyog, és nagyon fegyelmezetten „teszi a dolgát”…
Egy felesleges manírja sincs, mégis valahogy sejti, aki futás közben nézi őt, hogy orbitális! – elképesztő energia halad a körön.
Én általában hetven percet futok…- ő mindig előttem érkezik – ki tudja mennyivel – és utánam távozik – ki tudja mennyivel… Próbáltam sokszor felvenni vele a tempót, (számomra lehetetlen!)… Elképedtem, és elképedek minden hajnalban rajta. Nem ismertem, de tudni szerettem volna ki ő (és mi a „titka”)… Éppen emiatt kérdeztem meg egy „futó-veterán” társunkat, hogy ki ez a csaj(szi), aki „így” fut? … Kiderült, hogy nem is annyira csajszi, bár nem mondanád többnek max. „harmincpárnál”… Igen, tudom nem illik a nők korát témába hozni, de az hogy elmúlt ötven -wtf- számomra scifi! (És bárkinek az! – aki ismeri, pláne ha a pályáról!) …
… Manapság, amikor népbetegség a hangulatzavar, az apátia és társaik. Talán ismerősek neked is: a depresszív hedonizmus (nincs erőd másra, mint az élvezetre való törekvésre), a bipoláris depresszió, az interpasszivitás, a posztliterális újfless (olvasni, koncentrálni túlságosan bonyolult, inkább sodródom), minden uncsiiiii, kommunikációs stimulus-függés, netnárcizmus, kontrollfüggés, posztlexia (szlogenfelismerő olvasás), a mániákus önellenőrzés különféle gyakorlatai.
Egyre fokozódó patológiák… Frusztrált (érintett) szülők kérik számon fókuszálni képtelen gyerekeiket, hogy miért annyira “balgák”… Ki tehet róla? Ok-okozat-ok-okozat… Nincs értelme számon kérni, hogy tartsanak célra, mivel abban a korban élünk, amikor az ömlik ránk mindenhonnan, hogy “nektek annyi”, “this is the end”, nincs jövő, nincs cél… Eddig a földtörténetben sosem volt bennünket megelőző generáció, akinek ne lett volna jövőképe! Még a haláltáborokban senyvedőknek is ott volt a koponyán belül a remény, hogy van élet a táboron kívüli térben és időben! Most a globális posztmodern, a neoliberalizmus, posztfordizmus, a fogyasztói társadalom, a transznacionális monopolkapitalizmus és a többi orbitális sz*rcunami körbeért… Gyarmatosították az álomvilágunkat… Le kell bontani a pszichés kerítést! Nem szabad hinni az opciók hiányában! A pesszimista alternatívátlanságból, az önsajnálatból, önhibáztatásból, önpusztításból való kiúthoz a digitális-villanypásztor tudatos használata az első lépcső… És a futás kiváló gyógyír (lehet) minden általam felsorolt ellen, sőt új testi – lelki – szellemi dimenziókat nyit meg.
…Valószínűleg ezek a letargikus tünetek teljesen ismeretlenek Izának, hiszen nála jobban keveseknél szemmel láthatóbb, hogy a biológiai életkor nem lineáris. Éveid számának nem feltétlenül kell fedésben lennie a fizikai állapotoddal! Céltudatossága és önfegyelme szinte ragályos! Sugárzik! Mindannyian összekapjuk magunkat, ha ott fut valahol a rekortánon.
Iza azt mesélte nekem, hogy negyven éves volt, amikor először lefutotta a maratont. Ráadásul élesben, versenyen! Bízva magában úgy állt rajthoz, hogy bár felkészült volt, előtte ezt a távot még nem teljesítette… Élete legnagyobb futással kapcsolatos eufóriáját ekkor élte át! (Hát hogyne! Fűződik ehhez a távhoz valami emberfeletti teljesítmény-mítosz! Talán, ha egyszer én is elég felkészült leszek lefutni, akkor jobban körbe tudom írni mi ez a legenda…) Egyébként tudta(d), hogy az emberek 99%-a képes lenne életének jelentősen hosszú szakaszában lefutni a maratont, mégis kevesebb mint 0,5%-a teljesíti akár egyszer is…
Ki tudja hány százszor (vagy inkább hány ezerszer) volt lent a szeretett pályánkon edzeni Iza az első maratonja óta… Tavaly átlagosan heti 92 km-t futott. Idén – szilveszterkor majd kiderül, hogy most mennyit – de egy már biztos, hogy még többet!
Párjával pl tavaly nyertek 50 km-es páros versenyt…(Persze, hogy a párja is futó! Naná!)
Követhetetlenül sok „nagy futást” tett le Iza az asztalra. De az „átlag közlekedőknek” talán legmegdöbbentőbbeket a végére hagytam!…
… Az első maratonja óta eltelt tíz év. „Bemelegítésnek” idén februárban lefutotta a Szederkény-Bóly 100 kilométerest…
… Ezen fellelkesedve nem volt megállás! Október végén rajthoz állt a BUFF 24 órás ultrafutó bajnokságán. Több, mint 203 km-rel a második helyen futott célba! Brutális! Hasztalan keresem a szavakat Iza teljesítményére, kitartására, koncentráltságára, és magára a lényére. Tíz év alatt gyakorlatilag ötszörös távot hozott ki magából. És úgy tűnik, hogy tudja még fokozni! Az már a jövő(re) ’24 zenéje. Legyen motiváció mindannyiunknak! December idusán azt kívánom a januári fogadkozóknak, hogy hozzanak ki hetente két-háromszor legalább század annyit magukból, mint amire Iza képes.
A sztorimnak most itt a vége. Fuss el véle!
(Fotók forrása: Turós Izabella)
