Petrov Iván tárcája.
A túlvilág remek hely, mindenkinek van egy sarok, jellemzően nem hite, hanem cselekedetei szerint.
Vidám kávézók, bárok, kiváló éttermek, színház és természetesen opera is megtalálható itt, az intézményekbe való bejutás ugyanakkor az érdemek alapján kerül megállapításra.
A “Bátorság” sikátorban található az “Ivó a hősökhöz”, angol stílusú pub, a rántott halat krumplival újságpapírba csomagolják, a Guiness mindig hideg és sosem fogy el.
Az egyik sarokban pókerjátszma zajlik, három férfialak veri a blattot a félhomályban. Nem is lehetnének különbözőbbek. Az osztó szerepe most az alacsony, szinte törékeny baseballsapkás fiatalemberre jut, felváltva dobja ki a lapokat az asztalra partnereinek. Egyikük nyurga öltönyös, bajszos, másikuk középkori ruhát visel, hosszú haja mellé szintén bajusz társul.
Ahogy pörögnek a lapok, telnek a percek, szóba elegyednek egymással.
“Ön hogy került a hősökhöz?” Teszi fel a kérdést a baseballsapkás.
“Kérem továris, Valerij vagyok, de Ön, mint kolléga: szólítson csak Lérának. Egy atomkatasztrófát előztem meg két társammal. Pontosan tudtuk, hogy a sugárzás, aminek ki leszünk téve pár hét alatt megöl minket. A döntést a saját életünk és egy egész kontinens sorsa között kellett meghozni, s mi habozás nélkül feláldoztuk magunkat. A misszió sikerült, s látja, itt vagyok.”
Komolyan bólogat a társaság, elismerésüket egy rövidital felhajtásával is megpecsételik.
“És Ön?” Fordul a sapkás a középkori ruhát viselő férfi felé.”
“Drága feleim, tegeződjünk, nem kell a sallang, nektek csak Titusz. Egy várat védtem társaimmal, és amikor az ostromlók már majdnem révbe értek, egy egész létrányi ellenséget vittem magammal a halálba: életemet áldozva a mélybe vetettem magam velük együtt.”
A társaság meglapogatja a vállát, egy újabb rövidital és Léra három korsó sört is kér a csapostól.
Léra nem tudja elrejteni kíváncsiságát, megkérdezi a baseballsapkást:
“Izvinyitye Uram, Önben kit tisztelhetünk?”
A filigrán Úr büszkén kihúzza magát és válaszol:
“Szólítsatok Elemérnek. Korábban Emese voltam, de levágattam a melleimet, rövidre nyírtam a hajam és ezt mindenkinek elmondtam.”
Léra és Titusz udvariasan biccentettek, egymással versenyezve kérték a számlát, bár a túlvilágon nekik még sosem kellett fizetniük semmiért, majd halaszthatatlan teendőikre hivatkozva sietős léptekkel távoztak.
Az ivó előtti téren percekig csak álltak, mereven, üveges tekintettel meredtek maguk elé.
Léra egyszer csak megszólal:
“Végül is a reaktor így utólag nem is volt olyan vészes…”
