100 éve még csak a nagyon gazdagok engedhették meg maguknak, hogy a Mikulás ajándékok között csokoládé is legyen. A cukorka és a gyarmatáru vagyis az aszalt déligyümölcs volt a legelterjedtebb ajándék a csizmákban. Az első világháborúban annak is örültek, ha csak a lyukas csizmát foltozza meg Szent Miklós.
A Mikulás 100 éve még püspöki süvegben járta a pécsi utcákat december hatodikára virradó éjjel. Nem hiányozhatott mellőle a krampusz sem, akinek akkor olyan kultusza kezdett kialakulni, hogy már-már veszélybe került a Mikulás személye.
1913 „Bármerre menjünk: mindenütt krampuszokat, piros nyelveket, virgácsokat, vörös trónusokat látunk. A jóságos ősz Miklós püspök alakja egészen háttérbe szorul közöttük, mintha nem is az ő ünneplésére, hanem a krampuszok diadalmi napjára készülnénk. Kevesen tudják eredetét a Miklós-napi ajándékozásoknak, ha tudnák, nem csúfnál-csúfabb ördögi alakokat küldözgetnének egymásnak, hanem inkább Szent Miklóst ábrázoló képecskék kíséretében nyújtanák a jó szülők gyermekeiknek ajándékaikat és azok nagyobb épülésére elmesélnék nekik a mikulásnapi ajándékozások igazi fenséges történetét.
A krampusz körüli őrület évről évre fokozódott, hogy sok helyen bojkottot hirdettek miatta.
„Mozgalom indult meg a krampuszok bojkottálására és ennek a szülők öntudatlansága és gyáva nemtörődömsége miatt divattá vált szörnyetegnek Szent Miklós (Mikulás) ünnepén való mellőzésére. A mozgalom irányítói felszólítják a keresztény szülőket, hogy ne vásároljanak, a kereskedőket pedig, hogy ne árusítsanak krampuszokat. Ugyanakkor felkérik a tanítókat és hitoktatókat, ne resteljék megkérdezni apró tanítványaiktól, hogy mit hozott a Mikulás. A gyermekek e kedves ünnepének szimbóluma Szent Miklós püspök, akinek alakja az utóbbi években egészen eltűnt a kirakatokból, hogy helyét elfoglalja a fekete és vörös, vicsorgó és röhögő ördögök légiója.”
Az első világháború alatt akkora volt a nélkülözés és a szegénység, hogy a többségnek ajándékokra sem telt.
1916 „Ma este kitesszük a lukas cipőnket az ablakba. Milyen nagyszerű lesz, ha majd jön a Mikulás. Aranyozott diót, kandírozott gyümölcsöt, cukrot, fügét nem tehet bele, mert nincs. No meg ha bele is rakná, kipotyogna azon a nagy lukon, amely a cipőtalpon tátong. Ezt a nagy lukat okvetlen észreveszi a jó Mikulás bácsi. És amilyen jó szívű ember a Mikulás bácsi, százat egy ellen, hogy még meg is talpalja a cipőnket. Ennél nagyobb, ennél szebb, ennél drágább ajándékot nem hozhat holnap reggelre ébredve a Mikulás.„
Olyan év is volt, amikor annak örültek, hogy fegyverropogás nélkül telik az advent.
1917 „A jóságos öreg, hófehér szakállú Miklós püspök minden évben megérkezik advent elején a gyermekvilág nagy örömére és telerakja az ablakba tett cipőt cukorral, dióval, minden jóval. Az idén a szokottakon kívül még egy ajándékot hozott: erős hideget, fagyot, jeget — no meg a romániai fegyverszünetet. Ez utóbbiért még a hideget is megbocsátjuk neki és örömmel üdvözöljük a jó Mikulás bácsit.”
Ezen a napon már 100 éve is megjelent a Mikulás, pont úgy és ott ahogy ma is lesz.
„Pécsett a Széchenyi téren szokott ülni a hosszú ősz szakálas, barnás-sárgás klepetusos öreg.”
A csizmákba pedig sok sok finomság került, ahogy akkor mondták gyarmatárúból nem volt hiány. Az egyik legnépszerűbb ajándék a Pischinger-baba volt. Az édesség csokimikulás elődje lehetett, díszes öltözékben, belseje pedig csokoládé különlegességeket rejtett. Feltalálója Oskar Pischinger, a híres bécsi cukrász volt. Apja, Leopold 1846-ban alapította vállalkozását, amely a császári és királyi udvar beszállítója volt. A csokibabán kívül amerikai mogyoró, szentjánoskenyér, brazil paradió, aszalt füge, datolya, kaliforniai szárított barack, cukrozott narancshéj is kerülhetett a csizmákba.
1925 „A gyümölcsüzletek is tele voltak datolyával, naranccsal, de bizony ezek sem kelendők. A csemegeboltok kirakataiban is piros minden. Vörös papirosba burkolt csokoládé csodák, cukrozott gyümölcsök, gazdagon összeállított ínyencségek, likőr, konyak, persze ezek a finom dolgok. A kereskedelmi miniszter abból a célból, hogy a közönség Mikulás napján szokásos bevásárlásait akadálytalanul végezhesse, megengedte, hogy a december 6-ra eső vasárnapon a kizáróan cukorkafélék árusítására berendezett üzletek az ország egész területén a vasárnapokra egyébként megállapított zárórán túl este 8 óráig nyitva tarhatók legyenek.”
Az akkori állapotokat jól jellemzi az a pécsi történet, ami 1922. december 6-án jelent meg a Dunántúl napilap hétvégi mellékletében.
Jön a Mikulás A kis Gyurikra már egy hete nem mehetett iskolába. Nem volt cipője. Leszakadt a lábáról. Újat venni nem igen tudna a szegény. Különösen az olyan szegény sorsüldözött magyar asszony, mint az édes anyja, akinek a férjét börtönbe vetették a szerbek, mert magyar akart maradni, és akinek éjjeleken át fagyoskodni kell a munka mellett, hogy a másnapi száraz kenyeret megszerezze. Gyurika édes anyja mamuszaba bujt abban csoszogott ide oda a szobában. Ki is nézdelt az ablakon és nagyot dobbant a szíve, ha pajtásait látta az iskolába menni. De jó is annak, akinek cipője van! Édes anyja befelé síró szemekkel meg-meg cirógatta Gyurika fejét - Ne búsulj fiam! Nem hagy el minket a jó Isten! Egyszer csak Mikulás napra virradt. Gyurika naphosszat törte a fejét valamin és nagyon szomorú volt. Megszokta, hogy Mikulás napokon az édes apja kitisztítja az ő kis cipőit és kiteszi az ablakiba. Édes apja azt szokta mondani: — Akinek a cipője nincs künn az ablakban, annak nem hoz semmit a Mikulás. Elgondolkozott, Istenem, neki nincs cipője. Édes apja ís ki tudja merre jár. Ha a Mikulás bácsi csakugyan a cipőket keresi az ablakban, akkor ajándék nélkül hagyja sz ő házukat Felsóhajtott: nincs nekem cipőm! —Meg is kérdezte az édesanyját: — Édes anyáim! Ugye nekem nem hoz semmit a Mikulás, mert nincs cipőm? Az édes anyjának mintha tűt szúrtak volna a szívébe, Megsimogatta a fia fejét, — Hát várod fiam a Mikulást? —Várom édes anyám, de nincs cipőm. Az édes apám se jön már haza. Ki tudja haza jön-e egyáltalában. Hej ha haza jönne, majd lenne minden a háznál. Majd venne neki cipőt! Jöhetne a Mikulás! De így! Istenem, istenem, de szomorú szegénynek lenni. Gyurika lefeküdt. Még egyszer az ablak felé nézett azután elaludt. Tündérálma volt. Megjelent előtte a Mikulás és így szólt hozzá: — Édes fiam! Most indulók körútra a gyermekekhez. Ide jöttem hozzád, neked akarok adni legelőször ajándékot, mert te vagy a legszegényebb. Itt van válogass. A kis Gyuri nagyot nézett és bátortalanul kezdett válogatni az ajándékok között A jó Mikulás bácsi bíztatta, csak válogass fiam, azt akarom, hogy ma csak örülj, ne legyen semmi bánatod. Gyurika csak szedte az ajándékot, már tele vot a kis ágya. Alig fért el benne. Elővette Mikulás bácsi a tarsolyát és abból egy pár cipőt húzott elő. — Ezt is neked adom fiam, légy boldog. Gyuri az örömtől kalimpázó szívvel sikoltott fel. Csupa öröm és boldogság volt a szívében. Keserűség, fájdalom, bánáti könny mind oda vándorolt a Mikulás bácsi tarsolyába a játékok helyébe. Kitárta a karjait megakarta ölelni a jő Mikulás bácsit. Kitárta a karjait és az érintésre felébredt. Édesapja nyakát fogta, aki föléje hajolva nézte őt. Édes anyja is ott állt az ágya mellett és boldogan mosolygott. Felugrott. Mintha a világ összes boldogsága a szívében volna ejtette ki a szót: — Édes apám! Hazajöttél? Az öreg Mikulás épp akkor ért az ablak alá. Benézett! Titokzatosan tett-vett valamit az ablak körül, azután mosolyogva tovább ballagott a csikorgó hóban.
