78 év után újra szabad az út Baranya és a Drávaszög között, miután Horvátország január 1-től a schengeni övezet tagja, így már határellenőrzés és megállás nélkül lehet közlekedni. A drávaszögi magyarságnak ez nagy dolog, fizikailag nem, de lélekben egyesült Alsó- és Felső-Baranya. A határkerítés még áll, egyelőre még csak Udvarnál, Beremendnél, Drávaszabolcsnál és a Duna-gáton lehet átmenni, ahol elhúzták a szögesdrótot és elemelték a sorompót.
Sokan nem is tudják, hogy milyen sokat szenvedett a drávaszögi magyarság az elmúlt több mint 70 évben, főleg a titói Jugoszláviában, majd a délszláv háborúban. A magyar határt az 1920. június 4-i trianoni békediktátum húzta itt meg, amellyel Baranya a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, majd 1929-től a Jugoszláv Királysághoz került.
„A II. világháborúban 1941 és 1945 között a Drávaszög visszatért az anyaországhoz. Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg hadműveleteit. A 3. magyar hadsereg – alárendeltségében a Miklós Béla vezette gyorshadtesttel – négy nap alatt végrehajtotta a „Délvidék” felszabadítását, elérte a Duna–Dráva vonalát. Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz. A magyar közigazgatásban Bács-Bodrog, Baranya, Csongrád és Zala vármegye teljesen helyreállt” – írta a korabeli sajtó
A Vörös Hadsereg a jugoszláv partizánokkal karöltve kemény harcok árán 1944 októberében-novemberében lépte át a Dunát és vonta katonai közigazgatás alá a Drávaszöget, ahol a németség mellett a magyarság szenvedte meg legjobban az etnikai tisztogatásokat.
A háború után azonnal korlátozták a szabad mozgást. A két ország közötti tárgyalásokon a felek megállapodtak a Dunától a Dráváig terjedő száraz határra vonatkozóan: akiknek a földjét metszi az új határ, azok átkelési engedményt kapnak, de az nem sokáig tartott.
„Az átkelés időpontja napkeltétől napnyugtáig tart. A kettős birtokosok igazolványa egy évig érvényes. A kettős birtokosok munkásokat is hozhatnak magukkal, egy holdra négy fő, egy hold szőlőre hat fő. Az igazolvánnyal ellátottak mindkét viszonylatban díjmentesen áthozhatják igavonó állataikat, gazdasági eszközeiket, élelmet, trágyát, vetőmagot, a föld hozadékát, szőlőnél a bogyótermést vagy a mustot” – írta a Dunántúli Napló.
1939 és 1948 között hétezer horvátországi magyar hagyta el Jugoszláviát, 14 ezer pedig a Vajdaságba költözött.
A háború után sanyarú sorsa lett a drávaszögieknek, 21 évig nem volt Baranyában határátkelő, így az elszakadt családok szinte semmit sem tudtak egymásról. Az 1966-ban nyílt meg az Udvar-Dályok határátkelő, addig röszkei határátkeléssel több mint 300 kilométert kellett utazniuk az elszakított családoknak, hogy láthassák egymást.
A két ország közötti viszony jelentősen megromlott, a diplomáciai és a rokoni kapcsolatok is szüneteltek a határok lezárásával. 1948 és 1953 között a jugoszláv-magyar határszakasz háborús övezetté vált, ebben az időszakban a mindennapi élet rendkívül nehéz volt a drávaszögi magyaroknak.
Az ötvenes évek közepéig rendszeresek voltak a fegyveres összetűzések, 1949 tavaszán 4 magyar határőrt lőttek agyon a jugoszláv határőrök.
„Magyar területen 120 méterre a jugoszláv határtól egy magyar járőr ismeretlen polgári ruhás egyént akart igazoltatni. A jugoszláv határőrök ekkor erős tüzelésbe kezdtek. A sűrű lövések miatt a magyar járőr kénytelen volt visszavonulni és fedezéket keresni. Azonban a több sorozatban leadott többszáz lövés közül a magyar járőr egyik tagját, Puskás Imre honvédet többszöri halálos találat érte, ez már a negyedik haláleset ebben az évben” – volt olvasható a Dunántúli Naplóban, amely többször beszámolt a drávaszögi magyarok sanyarú életéről.
„A határmenti körzetekben, Jugoszláviában lakó parasztok a mi földműveseinknél egy-egy doboz gyufáért, varrótűért és élelmiszerért könyörögnek, mert mindez Jugoszláviában nem kapható.”
Tito Jugoszláviájában uralkodó állapotokról Varga Károly baranyajenői középparaszt beszélt az újságnak, akinek fia írt levelet a határon túlról.
„Küldjetek borotvaszappant, meg pamacsot, nem tudok már borotválkozni se… Egy méter ruhának való szövet 4-5000 dinár, de egy jó szakmunkás sem tud többet megkeresni havonta, mint 3-3500 dinár...”
„Naponta látjuk, milyen hatalmas különbség van a mi életünk és a határon túl élő dolgozók élete között. A határon innen a dolgozóké az ország, a határon túl kegyetlenül üldözik, kizsákmányolják a dolgozó népet és a rács mögé zárják azt, aki a terrornak ellenszegül.”
„Sándor János magyarbólyi paraszt elmondotta, hogy tőlük öt kilométerre, a jugoszláv határon túl milyen nagy nyomorban élnek a dolgozó parasztok, a felesége testvére ott lakik. Nemrég küldtek neki egy családi fényképet. Az asszony éppen kórházban volt és mikor megmutatták neki a Sándor család fényképét, sírni kezdett. A Magyarországról érkezett fényképen jó ruhába öltözött embereket látott, kiknek arcukról sugárzott az öröm, a boldogság. A Jugoszláviában élő asszony a saját családjára gondolt, akik rongyokban járva, az éhségtől, a nyomorúságtól egymás után betegednek meg.”
Az udvar közvetlenül a határon fekszik, a lakosok nap mint nap saját szemükkel győződhettek meg saját szabad életük és a szomszédban rabságban sínylődő magyarok élete között fennálló hatalmas különbségről.
„Az elmúlt hét egyik délutánján ellenőrzésre mentem a határszélre. Lassan mentünk járőrtársammal a szakadó esőben a határhoz vezető úton, melyet derékban metsz ketté a határsorompó. Alig néhány méter választott el bennünket a jugoszláv határtól, mikor kiabálást hallottunk „odaátról“. Felmentünk egy kis dombra, és onnan láttuk, hogy a határtól körülbelül 200 méternyire néhány jugoszláv munkás dolgozik. A munkásokat fegyveres katonák őrizték. Először azok vettek észre bennünket, azután megláttak a dolgozók is. A titoista katonák közül egyik ránk emelte fegyverét, de mi nem törődtünk a ki nem mondott fenyegetéssel. Az egyik dolgozó: egy fiatal lány, felegyenesedett és ránk mosolygott. Ekkor történt az, amire még ma is ökölbeszorított kézzel emlékszünk vissza: az alig 16 éves kislányt az egyik Tito-pribék úgy arcul ütötte, hogy az azonnal összeesett és eszméletlenül vitték be a többiek az őrházba.„
A határon túlra szakadt magyarok évekig csak fegyveres katonai felügyelet mellett dolgozhattak a földjeiken.
„Kölked alatt húzódik a magyar-jugoszláv határ. Azokon a részeken, amelyeken tavaly vetettek a parasztok, még mindig ott fekszik, ott rothad a tavalyi kukoricaszár és a silány búza meg árpa tarlója. Tito fizetett pribékjei géppisztollyal állnak a dolgozók mögött, azzal tuszkolják őket sűrű „hajde hajde” közepette, hogy legalább némileg kiköszörülhessék a csorbát. A munka mégsem megy. Mégsem vetettek az ősszel a jugoszláv dolgozó parasztok. Mégsem készítették elő a földet az idei vetésnek. Titónak nem adnak kenyeret a jugoszláv dolgozók…”
A helyzet lassan javult, a nyolcvanas évekre magasabb lett az életszínvonal, majd a délszláv háborúban ismét nehéz lett az élet, sokaknak ismét menekülniük kellett.
Az 1991-es népszámlálás adatai szerint 24 drávaszögi településből 8 településen voltak többségében magyarok. A 2001-es népszámláláson az ország területén 16 595 fő vallotta magát magyarnak, kétharmaduk Eszék-Baranya megyében élt. A 2011-es népszámlálás szerint 14 048 főre csökkent a magyarok száma.
Forrás: Dunántúl, Fortepan, Dunántúli Napló
