Az 1956-os pécsi események eddig nem hallott részleteiről beszélt lapunknak Dr. Varga Csaba Széchenyi-díjas jogfilozófus. Gyerekkorát Pécsen töltötte, a forradalom kitörésekor a Ciszterci Nagy Lajos Gimnázium másodéves diákja volt.
Dr. Varga Csabát arról kértük, elevenítse fel emlékeit, hogy élte át a szovjet csapatok bevonulását Pécsre.
„A másnap hajnalán, mikor a Kossuth Rádió kétségbeesett hangjára, a rendre felhívásra ébresztett apánk, a megdönthetetlen megremegése világtörténeti jelentőségének érzetével rögvest egykori karosszériagyárunk valaha vezetett impozáns üzleti könyvében kezdtem el rögzíteni mindazt, amit ekkortól hallottam s tapasztaltam. Gyárvárosnak a Budai Vám körüli részéből, ahová államosítás után a Rákóczi út 34-ből kiakolbólíttattunk, próbáltam a Széchenyi-tér, a Király utca s a politikai rendőrség székhelyét adó Egyetem-tér közt özönlő tömegben jelen lenni s minden friss sajtóból, röplapból példányt szerezni.
A Nagy Lajos másodikosaként, aki már a püspöki tanítóképző gyakorló iskolájának államosításakor, a Líceumban máról holnapra orosz tagozatos lett, mikor egyszer éppen páncélkocsijából kiugorva s revolverével hadonászva tört utat magának a Városházára a tömzsi szovjet városparancsnok, fordítottam a sokasághoz útközben elejtett mondatait: „Ha nyugalom lesz, én sem mozdulok, ám ha nem, szétlövetem a várost!” Egy másik alkalommal gimnáziumunk előtt, a belvárosi templom tövében a Nádorhoz átvezető úton fél napokat várakozó páncélkocsik legénységével beszélgetve érdeklődött egyikük a Nílusról. Ám válaszomra örömre fakadt, hiszen ő, kalmük tanító, ismeri a szabadság költőjét, Petőfit, s mindjárt elő is kaparta zsákjából orosz fordításkötetét. Pár héttel később, már a megtorlás idején, mikor többször is agyonlőtt fegyveresek, bizonnyal láthatatlanok teherautóból ledobált tetemei kerültek hajnalra a Dischka Győző utcai Anatómiai Intézet előtti kövezetre, döbbenten ismertem fel egyikükben egy családját, a Balassa Bálint út és a Szondy György út kereszteződése északkeleti házacskájában hősiesen egyedül fenntartó proletárasszony hozzánk hasonló korú bányasegédmunkás gyermekét.
A hitelességnek, a tőlünk elhazudott világ kézbefoghatóságának vágya hajtott már korábban, amikor a Szabad Európa hírére, hogy léggömbjeik mifelénk szórják anyagaikat, iskola helyett több napon át a zöld ávós A/1 laktanya körötti mezőkön bóklászva gyűjtögettem ezekből. Ilyesmi ejthetett rabul akkor is, amikor az Ellenforradalom Magyarországon munkásőröktől őrzött 1957 eleji kétemeletnyi kiállítását a Színház-téri szakszervezeti könyvtárban annyit látogattam, hogy végül a tárló üvegének elmozdításával röplapanyagával és emigrációs sajtópéldányaival távoztam — remegő térdekkel, ám elszántan, s mint mára tudom, ostoba kockáztatással. Nos, ilyesmikből gyűltek össze kincseim, még a család előtt is titkoltan, s csupán éjszaka, amikor már mindenki aludt, szemezgettem ezeket újra és újra. Dobó István utca 25. alatt laktunkkor esett meg a ritka tett, hogy a szomszédos Kovács-fiú, éppen műszaki egyetemi hallgató, megmutatta nekem budapesti fényképeit a fegyveres harcról s az asszonytüntetésről, avagy hogy idősebb bizalmas barátom, a könyvtáros Surján Miki, odavezetett titkos szekrényfiókjához, melyben kiterítetten őrizte 1956 újság- és röplap-anyagát. Folytatásnak bizonyult-e? Vagy inkább újrakezdésnek az, ami következett? Merthogy későbbi gimnáziumi éveim nemcsak zeneművészeti szakiskolai orgonálással, a Bártfa utcai templom vasárnaponként négy miséjének kántorálásával, s ha tehettem, saját ifjonti belvárosi templomi kórusunk négyszólamúságával teltek, de részvéttel is Csonka Ferenc belvárosi káplán és Várhidy Gyurka parancsnok szervezte titkos nyári táborozásokon s évközi beszélgetéseken.
Aminek böjtje már egyetemistaként ért el, amikor a Belügyminisztérium Hollós Ervin rendőrnyomozó alezredes vezette belsőreakció-elhárítási osztálya Fekete Hollók munkanévvel kifundálta ennek és országos hasonlóinak népköztársaság elleni összeesküvésként megtorlását, s ezt 1961. február 6-ának éjszakáján közel ezer házkutatással vezette, majd háromszáznyi börtön vagy állásvesztés büntetés kirovatásával fejezte be. Eleinte magam is a bűnügybe gyanúsítottként bevonandók közt voltam, aminek ürügyét megtalálandó, közel fél éven át vegzáltak heti többszörös titkos kihallgatással. Mindebbe családomat sem beavatva, hátkutatástól félelmemben illegális dokumentumgyűjteményemet elástam akkor már Szigeti út 39. alatti saját házunk kertjében; amikor pedig úgy éreztem, hogy belső feszültségem tűrőképességem határaihoz közelít, elégettem az egészet. Nos, végigfutva ilyesféle történeteket, mindez persze nem egyszerűen akként érdekes vagy üzenetértékű a mának, mint elmúlt idők életképeinek egyetlen helytörténeti adalékdarabkája. Hanem annak bizonyságaként, hogy eltérő korok és feltételek eltérővé, másként s mássá formálják az embert. Mert akkor, a magyarként és keresztényként megmaradás nehéz szükségében minden morális többletsúlya tett szert, hiszen erkölcsi mivoltában legalábbis önmaga számára bárki könnyen megsemmisülhetett. Túlzó, nyilván, mégsem véletlen (még ha belejátszott is az akkor úgyszólván egyetlen irodalmi téma, az úgynevezett fasizmusnak való partizán ellenállás dicsőítése), hogy kora tizenévesként egy sikeres fegyveres szovjetellenes akció áldozataként boldog belenyugvással tudtam elképzelni magamat. Amikor pedig már efféle durva konfrontációkat magam mögött hagyhattam, ugyanez mégis közrejátszhatott abban, hogy immár akadémiai kutatóként, jogbölcseleti tudományos munkával töltve évtizedeket azóta, hasonló komolyság hajtson a szakma és mindnyájunk közös élete kisebb és nagyobb dolgaiban.”
