"Anyai és apai ágon minden elveszett, de ami megmaradt, az a kultúra. Erre lehetett építeni, és ez adott annyi öntudatot, hogy sosem volt kisebbségi érzésem, és nem volt identitásproblémám sem." - mondta Sólyom László, aki nagy szegénységben de boldogan nőtt fel Pécsen. Sólyom László volt köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság első elnöke, akadémikus, egyetemi tanár vasárnap hunyt el.
Sólyom Ferenc és Lelkes Aranka fiaként született Pécsett. Édesapja első generációs értelmiségi, jogász volt, a Pénzügyigazgatóság főtanácsosaként dolgozott Sopronban, így fia is ebben a városban kezdte meg tanulmányait. Édesapját azonban később elbocsátották mint „osztályidegent”, ugyanis nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Ezt követően a család visszaköltözött Pécsre, apja gépkocsi-segédvezetőként helyezkedett el, később pedig bérelszámolóként dolgozott. Ismert család volt a városban, anyai nagyapja, Lelkes János a környék legnagyobb fűszerpaprika kereskedője volt.
A család a nagyszülői házban lakott a Hunyadi úton, majd el kellett költözniük a Rákóczi útra, házuk már nincs meg, egykor a mai Pécsi Törvényszékkel szemben állt, a Zsolnay szobor közelében.
„A házunkat lebontották, mert azt az utcát kiszélesítették, Sztálin út néven, felfelé a hegyre. Elköltöztettek minket, igen rossz helyre, egy volt tiszti étkezde lett a lakásunk. Együtt laktunk, a nagymama, a két nővér, és mi, közben már hárman voltunk gyerekek, plusz átmenetileg még egy társbérlő is.” – emlékezett vissza Sólyom László egy 2004-es vele készültinterjúban amelya Századvég folyóiratban jelent meg.
Nehezen teltek az ötvenes évek a családban, apja sosem tudta feldogozni, hogy a kommunisták elbántak vele.
„Reggel hatkor ment a buszhoz, messze ki a Mecsekbe, ahol a favágó cigányok teljesítményét mérte, és bérüket számfejtette. A cigányok nagy becsben tartották, mert rájöttek, hogy doktor, és azt hitték, hogy orvos. Apám kitanulta a gyógynövényeket – ugyebár ez családi tradíció volt -, teakeverékeket készített. Fehér vászonzacskók lógtak a padlásfeljáróban, melyekben a finom illatú növények száradtak. Anyám mindig gyógyteálcat főzött. Sokat kirándultunk. Apám a pályája derékba törésétől depressziós lett. Hazajött, és nekiállt olvasni Shakespeare-t. Ha elolvasta, újra kezdte. Vagy pedig a bátyámmal sakkozott. Este bekapcsolta a Szabad Európát, majd London és Amerika Hangja következett.”
Sólyom László első húsz éve a nélkülözéssel telt, ugyanakkor vidáman és szeretetteljes családban nőtt fel.
„Borzasztóan szegények voltunk. Én húszévesen láttam először olyan vajas kenyeret, ami nem úgy volt megkenve, hogy le van kaparva róla a vaj. Nekünk az akkori olcsó tej is drága volt, engem küldtek a tejüzembe hetvenfilléres íróért, anyám pedig ebből tudott mindenfélét csinálni. De ettől függetlenül vidámak voltunk. Ünnepekkor, de gyakran vasárnap is, anyám elővette kedvenc Zsolnayját, és szépen megterített. Anyám rongybabákat varrt, szőnyeget szőtt, újrakárpitozta a bútorokat. Ugyanazt a félcipőt hordtuk télen-nyáron, újságpapírba csavartuk a lábunk a zokni alatt, hogy ne fázzon annyira, ha korcsolyázni megyünk.”
Saját bevallása szerint Pécsen annyira nem voltak szörnyűek az ötvenes évek, mint sokan gondolják.
„Nem is úgy éltem meg az ötvenes éveket, mint üldözést, és máig azt mondom, hogy sok haszna volt a kívülállásnak. Egyrészt megalapozta a függetlenségemet. Másrészt a pénz azóta sem érdekel. Annyira nem volt, hogy az ember megtanulta, hogy nem is kell. És ez tovább is megy a családban, mert nagycsaládos gyerekeim vannak. Egy negatív hatás mégis tagadhatatlan: a kishitűség és a bezárkózás, ami elbocsátása óta apámból áradt, és ami megpecsételte az életemet. Ez vitt később a jogi karra. Kamaszkoromban meg utána is nehéz feladat volt legyőzni azt a görcsös passzivitást, ami apámtól kényszerű mintaként ránk maradt.”
A gimnáziumban nagyon jól érezte magát, mert sok hasonló származású és gondolkodású tanára és iskolatársa volt.
„Voltak divatos gimnáziumok Pécsett, például a volt – és ma ismét – ciszter, akkoriban Nagy Lajos Gimnázium. Én persze nem oda jártam, hanem a volt főreálba, amit akkor nyitottak meg újra, Széchenyi néven. Már a bátyám is odajárt a nyitó évfolyamba.
Persze ez fiúgimnázium volt. Ez egy olyan hely volt, ahova a nem egészen megbízható embereket tették, tehát csupa jó tanárunk volt. Válogatott osztály voltunk, csupa kitűnőket gyűjtöttek össze, és ez úgy is maradt. A szokásos pécsi egyveleg, tehát voltak orvos-, ügyvéd-, iparosgyerekek és proligyerekek.”
1956-os forradalomban meghatározó volt az életében, akkor elsős gimnazista volt.
„Október 24-én kivonult az iskola tüntetni a Széchenyi térre, diáksapkában, amelynek viselése kötelező volt. Kincseim
között őrzöm egy Rákosi-szobor darabját s egy vöröscsillag-szilánkot a Nádor szálló tetejéről akkor ledobott csillagból.”
Sosem akart jogász lenni, a művészi pálya vonzotta, ami nem sikerült neki. Nagy hatássalvol rá édesanyja és nagynénjei, akik sokat zongoráztak.
„Anyám volt a család lelke. Ő, mint az egész Lelkes család, kicsit bohém volt. Mind a három Lelkes lány zongorázott, mert a zongoránk persze megmaradt. Magyar nótákat játszottak, meg a Tavaszi zsongást, operettátiratokat meg Grieget, még Schubertét is, tehát ezeket a szokásos műveket otthon. Jártam zeneiskolába, és utána felvettek a zeneművészeti szakiskolába, zongorista voltam. Itt nagyon jól éreztem
magam, délután tartották a különféle órákat. Másodikos koromban új tanárt kaptam, aki akkor végzett az Akadémián: Bánky József zongoraművészt. Úgy fellelkesített, hogy nekiálltam őrülten gyakorolni. Napi hat órát gyakoroltam, úgyhogy három hónap alatt tönkrement a kezem. Az ínhüvelygyulladást operációval sem tudták rendbe hozni, így már altkor eldőlt, hogy nem leszek zongorista.” – tette hozz Sólyom lászló,aki ezek után választotta a jogi pályát.
Az 1960-ban kitűnő eredménnyel letett érettségi vizsgáját követően felvették a Janus Pannonius Tudományegyetem Jogtudományi Karára, ahol 1965-ben szerzett egyetemi diplomát.
