Néhány évvel ezelőtt, 2015-ben még azt nyilatkozta nekem, hogy a „futballnak most már végképp vége számomra”. A PMFC korábbi kiválósága, aki a klub színeiben a legtöbb tétmeccset játszotta, most mégis újra ott van a pályán: a PVSK-ban irányítja a fiatalokat. Dienes András közel a 46-hoz tért vissza.
Nem kis derültséget keltett a szurkolók körében, amikor a Pécsvárad elleni megye I-es bajnokin elkezdték számolgatni, vajon mennyi az összéletkora a PVSK belső védőpárosának. Dienes András és Vida István sem mai gyerek már, mi több, a sors furcsa játéka, hogy egy évben, egy napon születtek: 1974. október 15-én. Három nap múlva lesznek 46 évesek, vagyis jelenleg ketten együtt kilencvenet számlálnak…
Ennek ellenére, vagy éppen ezért oktattak a rutinos „öregurak”
– Most először tudtunk így felállni, mert hol én sérültem meg, hol a Pilu. Nagyon jól működött ez a dolog, élveztem a meccset, a játékot. Azt pedig jó volt látni, hogy mindenki odatette magát – mesélte Dienes András, „Buci”, a Pécsvárad ellen 2-1-re megnyert bajnoki után. – A fiam is ott volt a barátaival, nagyon szurkoltak nekem, jólesett. Én pedig már nagyon várom, hogy összecsapjunk a Bóly csapatával, ő ugyanis ott játszik. Ráadásul támadó, szóval találkozni fogunk a pályán…
Dienes a PMFC csúcstartója: ő játszotta a legtöbb tétmeccset a klub színeiben, csak bajnokiból 408 fűződik a nevéhez. Annak idején természetesen Garami József szemelte ki, 17 évesen már be is tette a felnőtt csapatba. Tagja volt annak az együttesnek, amely a 2002/2003-as szezonban megnyerte a másodosztályú bajnokságot és Nagy Tamás vezetésével feljutott az élvonalba (pont jókor tért vissza a Győri ETO-tól…) – később aztán játszott Tatabányán, Kozármislenyben és Barcson, majd Ausztria következett.
– Barcson nem kaptuk meg a pénzünket. Akkoriban sajnos ez elég megszokott dolog volt. Mennem kellett, többedmagammal Ausztriában kötöttünk ki. Ott futballoztam még néhány évet, utoljára hat éve léptem pályára.
Háromszor orra bukott és úgy fordult, mint egy csuklós busz
Ennyi kihagyás után nem is volt egyszerű az újrakezdés. A PVSK vezetőedzője, Kósa Sándor kapacitálta, hogy érdemes lenne megpróbálnia, a klub elnöke, Czerpán István pedig elfogadta, hogy kért egy hónapot arra, amíg kiderül, megy-e ez neki, akarja-e egyáltalán.
– Látták rajtam, hogy jó passzban vagyok, nincs rajtam súlyfelesleg, profiként nyolcvan kiló voltam, most nyolcvankettő. De hamar kiderült, hogy ez nem minden: az első edzésen háromszor orra buktam a pályán, s úgy fordultam, mint egy csuklós busz. Na, aznap este erősen el is gondolkodtam rajta, hogy szükségem van-e erre. De nem adtam fel, aminek nagyon örülök, ugyanis most már kifejezetten jól érzem magam a pályán, jó együtt lenni a fiatalokkal, és bevallom őszintén, ez a fajta közösség is nagyon hiányzott már.
Ráállították Dombi Tiborra és az ifjabb Albert Flóriánra is
Dienest annak idején az egyik legjobb védőként tartották számon a hazai mezőnyben, nem véletlen, hogy az olimpiai válogatott keretébe is bekerült. Volt belső védő, söprögető, jobb bekk, sőt, ha az ellenfélnél volt olyan játékos, aki kulcsember és nagyon tud fickándozni, ráállították „Bucit”.
– Emlékszem, amikor a Fradi ellen játszottunk idegenben, nekem kellett fognom a kis Albertet. Nyertünk is Kocsis és Lengyel egy-egy góljával 2-0-ra. Sokszor találkoztam Dombi Tibivel is, aki valóban szélvészgyors volt, de szerencsére jó helyezkedéssel, no és megfelelő gyorsasággal azért meg lehetett oldani.
