Címlap Arc „A legenda”, ...

„A legenda”, aki minden áldott nap megköszöni, hogy Orfűn élhet

Cikkünk frissítése óta eltelt 3 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Lassan hetven éve lesz nyeregben, mégis, ha egy napot kihagy, már hiányzik neki a kerékpározás. A Dévai-család országszerte, sőt, a határon túl is híres volt bringás körökben, Dévai András, vagyis Bandi báְ többszörös magyar bajnok, aki anno a válogatottban is tekert.

Ó, itt van „A legenda” is, üdvözlöm, Bandi bátyám, köszönti az egyik helyi bringás a Pécsi-tó partján, ahol megállunk beszélgetni. Holnap jössz biciklizni? A kocsmánál, a frissítőhelyen találkozunk!

Be nem megyek, az biztos, válaszolja Dévai András. Sosem iszom alkoholt, teszi hozzá immár felém fordulva.

Közel a 80-hoz is eléri idén a 4000 kilométert!

A bringázásban viszont minden bizonnyal benne lesz. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez az élete: elvégre 13 éves kora óta műveli. Most pedig közelít a 80-hoz…

– Még mindig jólesik. Ha egy napot kihagyok, már hiányzik. Tavasztól őszig minden nap tekerek, van egy megszokott, tíz kilométeres köröm, amit háromszor teljesítek – meséli Bandi bá, akit nehezen tudtam rávenni az interjúra, mert azt mondta, nincs hozzászokva. De megnyugtattam, könnyebb ez, mint egy kemény kaptatón felmenni a bringával.

Idén 3870 km-nél tart, nemsokára tehát meglesz a 4000. Átlagos év ez számára, ennyi mindig összejön. Persze nem csoda, hogy jól bírja, elvégre nem ma kezdte, és elég sok mindent letett az asztalra a nyeregben. Igazi kerékpáros család az övék, édesapja, idősebb Dévai András edző volt a Bőrgyár szakosztályánál, bátyja, Dévai János pedig kiváló versenyző volt, tízszeres magyar bajnok, sokszor választották Baranya legjobb sportolójának. Ő, vagyis ifjabb Dévai András szerényebb eredményeket ért el, „csak” ötszörös magyar csapatbajnok, egyéniben pedig nem állhatott a dobogó tetejére, második és harmadik volt.

– Eleinte fociztam a PVSK-ban, aztán az egyik télen síelés közben megsérült a térdem. Szalai doki azt mondta, Öcsi, jobb lenne, ha te is kerékpároznál, mint a bátyád, mert az jobban kíméli a térdet. Jánostól örököltem egy bringát, s tizenhárom évesen már én is nyeregben voltam. A Pécsi Spartacus, ha jól emlékszem, 1955-ben alakult meg, oda kerültem, ott kezdtem el versenyezni.

Édesapja a buszokkal versenyzett Meszesen

Manapság sem sokan cserélnénk egy-egy bringaversenyzővel, látva a kőkemény teljesítményeket, de annak idején különösen nem voltak irigylésre méltó helyzetben. Édesapja korosztályát „porfelhő lovagoknak” hívták, hiszen úttalan utakon kerékpároztak, nekik azért már picit jobb dolguk volt, elvégre Pécs és Budapest, illetve Pécs és Szentlőrinc között betonúton edzhettek, versenyezhettek. Ha másfelé mentek, vagy makadámút, vagy földút várta őket.

– Édesapám például Meszesen lakott, és emlékszem, a buszokkal versenyzett. Egészen a haláláig bringázott. Tényleg nem volt könnyű abban az időben: zsíroskenyérrel mentem dolgozni az autószerelő műhelybe, ahol üzemi koszton éltem, aztán munka után mentünk edzésre, és tekertünk hatvan-hetven-nyolcvan kilométert. De nem volt gond, mert nagyon szerettem! Akkor egyébként óriási kerékpáros élet volt, márciustól októberig minden hétvégén rendeztek versenyt.

Egy versenyen a Széchenyi téren

Palkó Sándor szobránál minden nap köszönetet mond

Bandi bá annak idején a magyar válogatottban is tekert, évekig vitték a román körversenyre, ahol sokszor felküzdötte magát a Fogarasi-havasokba. Gyönyörű tájakat járt be tehát két keréken – ahogy most is teszi. Az 1980-as évek eleje óta Orfűn lakik, a pécsbányatelepi gesztenyésből tette át a székhelyét az üdülőfaluba.

– Az is csodálatos hely volt, miként ez is az. Az orfűi tóvilág létrehozójának, Palkó Sándornak a szobránál minden áldott nap megállok, és megköszönöm, hogy itt élhetek, ebben a gyönyörű környezetben!

Elcsendesedünk egy fél percre. Nézzük a vizet, a partot. Tényleg jó itt lenni!

Olyan halőr volt, akit kedveltek a pecások

Aztán elővesszük a közös emlékeket. Mert Dévai András bizony nem csak szívós bringás volt, hanem halőr is – sokszor találkoztam vele a Pécsi-tavon. Abból a ritka fajtából való, akit rendre szívesen láttak a pecások, és most sem kell bujdosnia senki elől.

– Szinte mindenkit kiutáltak, engem nem, azért ez csak jelent valamit! Nem volt ennek különösebben nagy titka, mindössze arról van szó, hogy emberségesen bántam mindenkivel, megadtam a tiszteletet, igaz, ugyanezt el is vártam visszafelé. Egyébként a két németjuhász kutyám előre jelezte a közeledésemet…

Sokáig mind a négy tó hozzá tartozott, bejárta az Orfűi-, a Pécsi-, a Hermann Ottó- és a Kovácsszénájai tavat is. Aztán nyugdíjba vonulásáig tizennégy évet a Hermannon töltött – nem csoda, hogy nagyon sajnálja azt, ami nemrég a tavon történt.

– Napi négy órára voltam felvéve, de nyolcat ott voltam, annyira szerettem. Gyönyörű munkahely volt, reggeltől estig az erdőben, a tóparton sétáltam. Nagyon sajnálom, ami történt, várható volt, hogy egyszer bekövetkezik ez a halpusztulás. Nincs vízátfolyás, erősen iszaposodik a tó, kicsi a vízmélység, könnyen gázosodik. Fáj a szívem érte!

A pecások így ismerték: németjuhásszal az oldalán