Dr. Bereczky-Barna Szilvia, a Hurcibaba Egyesület alapítója és vezetője, négy gyermekes családanya. Szilvia továbbá az Év női példaképe pályázat idei közönségnyertese, rendszeresen szervez előadásokat, workshopokat a kisgyermekgondozás, a hordozóeszköz helyes használata, környezettudatos háztartásvezetés, valamint az egészséges életmód témaköreiben. A családanyát faggattuk arról, hogy hogy viselik az önkéntes elkülönülést, és mi a titkuk a „túléléshez”.
„Két hete pénteken volt az utolsó tanítási nap, azóta lényegében nem léptünk ki a házból. Ennek már 12 napja, szigorúan betartjuk az otthonmaradás szabályát. Egy „kilengésünk” volt csupán, a nyolcadik nap környékén besokalltunk, és kimentünk az erdőbe. Szerencsére nem találkoztunk senkivel, és szellemileg sikerült felfrissülnünk.
Bár nem egy háztartásban, de a szüleimmel és a nagymamámmal nagyon szoros közösségben élünk. A veszélyhelyzet kezdetén azonban velük is megszakítottuk a kapcsolatunkat, mivel a férjem kijár dolgozni. A hazaérését minden nap egy negyedórás „zsilipelés” követi, vagyis a bejárati ajtó előtti előtérben levetkőzik, a kinti ruháit, kulcsokat, egy külön dobozba teszi, fertőtlenít, átöltözik, és csak utána lehet hozzá közelíteni. Mivel a munkája miatt amúgy is ki kell lépnie otthonról (szerencse a szerencsétlenségben), ezért ő el tudja végezni a bevásárlást is. Mindezt teljes biztonsági felszerelésben teszi, maszkban és gumikesztyűben.
Négy gyermeket nevelünk, a nagyobbak 12, 10, és 7 évesek, a kisebbik 4, még óvodás. Napközben szigorú napirendünk van, másképp nem megy. Pozitív élmény, hogy az iskolások nagyon lelkesek, mondhatni várakozáson felül. Az itthoni tanuláshoz még a karantén elején átrendeztük a házat.
Kialakítottunk egy tanulós részleget, valamint több, különböző játszó részt is. A gyerekek nem külön-külön szobákban, elszigetelve tanulnak, hanem egymás mellett, és így láthatóan sokkal jobban is élvezik az „iskolai időt”.
A nagyobb gond nem velük van, hanem a kis óvodással. Őt sokkal nehezebb lekötni, hiszen míg az iskolásoknak segítek a tanulásban, addig az óvodástól azt kellene, hogy elvárjam, hogy másfél órán keresztül elfoglalja magát. Ami nyilván lehetetlenség! Ezekben az órákban kicsit széjjelszakadok, „Anya!” „Rögtön jövök, pillanat!” ez megy végtelenítve.
Szerencsére van udvarunk, ahol le tudják magukat meríteni a gyerekek nem csak fizikailag, de pszichésen is. Arra is figyelünk, hogy meglegyen ez a szabadban töltött idő, így nincs gond az elalvással.
Mégiscsak össze vagyunk zárva, így egy idő után könnyedén egymás idegeire megyünk. Viszont azt tapasztalom, hogy látják a gyerekek is, hogy egymásra vagyunk utalva. Ez megkönnyíti a helyzetünket. Minden napot egy imádságos fél órával kezdünk, amiben a gyerekek is részt vesznek és azt látom rajtuk, hogy nekik is sokat segít, hogy kapnak reményt és van kibe vetniük a hitüket ebben az emberpróbáló időszakban. Nem titkolózunk előttük a kialakult helyzet súlyosságát illetően, de igyekszünk úgy elmagyarázni nekik, hogy pánikolás nélkül megértsék, hisz óhatatlanul is meghallják a rémisztő híreket.
Ami a munkámat illeti: a karantén alatt sem állt meg az élet, a gyerekek születnek és a szülők is szeretnének hordozni. Így ezekben az időkben is érkeznek megkereséseim, amivel próbálok a délután folyamán, egy kicsit nyugisabb időszakban foglalkozni. Videochaten keresztül nyújtok segítséget, amit úgy fogok fel, hogy ez az én szabadidőm, az „énidőm”.
Az ismerősi körömben úgy veszem észre, nagyon változóak a tapasztalatok az önkéntes elkülönülés kapcsán. Van, aki Kánaánnak éli meg, hogy nem kell minden reggel noszogatni a gyerekeket az elindulásért, de van olyan ismerősöm is, akit teljesen kimerít egyszerre a home office, és a gyerekekkel való tanulás, főleg ha olyan kis- vagy családi vállalkozást vezet, ami normális időkben több embernek ad munkát és megélhetést, vagy olyanok, akik egyedül vannak otthon kicsi gyerekkel kvázi bezárva egy lakásba.
Nálunk az egyenes beszéd az, ami rengeteget segít. Az, hogy tisztán, köntörfalazás nélkül mondjuk el egymásnak, és a gyerekeknek, hogy mit várunk el tőlük, és mihez igazítsák magukat. Ez most elengedhetetlen. Elengedhetetlen továbbá az elengedés. Maximalista vagyok, de az elmúlt hét tapasztalatai azt mutatják, hogy csak örülni kell annak, ami jó éppen van. Azokon a dolgokon pedig, melyekre nincs ráhatásom, nem szabad aggodalmaskodnom. Csodálatos ajándéknak éltük meg a havazást, amire hónapok óta mindannyian vártunk, átalakítottuk a napirendet és többet vagyunk napközben a szabadban, később jön a tanulás. Nekem pszichésen az is segít, hogy bejelöltem magamnak a naptárban, hogy várhatóan (legkellemetlenebb prognózisok szerint) meddig tarthat az elszigetelődés, és hogy mindig csak a másnapon gondolkozom, nem teszek fel olyan kérdéseket magamnak, hogy „mi lesz majd, ha… bekövetkezik ez, vagy az?” Most csak az számít, hogy az ember ép elmével túlélje ezt az időszakot, mely akár hónapokig is eltarthat, minden eszköz csak addig eszköz, amíg ezt a célt szolgálja.
Kitartást mindenkinek!”
