Zajácz Andrea csupán néhány éve él Pécsen, de már a legtöbb helyen tudják, hogy kicsoda ő. A görögkatolikus papfeleség mesélt nekünk a mindennapjairól, a hosszas költözésekről és megvalósított álmokról.
– Sokan ismernek téged a városban és a megyében, hiszen nagyon különleges és szép házasságban élsz görögkatolikus papfeleségként. Miben más a ti kapcsolatotok?
– Tizennyolc éve házasodtunk össze, az esküvőnk után egy hónappal pedig megtörtént a papszentelés. Ilyen értelemben mondhatnám, hogy nem voltam mindig papfeleség a házasság alatt. De a viccet félretéve, a mi esetünk valóban speciális, hiszen a családunk mindig az egyházi vezetés kirendelése, diszponálása szerinti parókián él. Így nem sokkal az esküvő után Debrecenbe költöztünk, ott született meg az első gyermekünk, miközben a férjem (Zajácz Gábor) segédlelkészként szolgált, majd hamarosan újabb diszpozíciót kapott, és már egy kisbabával költöztünk át Bódvaszilasra, ahol öt évet töltöttünk. Számomra meghatározó korszak volt, hiszen itt éltem meg az anyaságot és kisgyermekes anyukaként az itt töltött évek alatt kezdődött el egy új fejezet, elkezdtem dolgozni, miközben a férjem rótta a kilométereket a csekélylelkes borsodi települések között és szolgálta az ott élő, tradicionálisan vallásos híveket. Ezután Nyíradonyba kerültünk, amire szintén kiemelten tekintek, hiszen itt született meg a két fiatalabb gyermekünk. Az újabb helyen újabb kihívásokkal kellett szembenéznünk, hiszen hirtelen nagycsaládossá váltunk. Ezekben az években
rengeteg segítséget kaptunk, amit sosem kellett kérnünk, leleményes, önzetlen emberek mindig észrevették, hogy mikor, miben van szükségünk egy kis támaszra.
Hiába érkeztük idegenekként a településre, a helyiek kezdettől be- és elfogadóak voltak, a két kisebb gyermekünk születésekor hetekig főztek ránk, a középső gyerekünket felváltva vitték bölcsődébe, a nagyobbat óvodába, én pedig úgy éreztem, hogy egy új családot kaptunk az új szolgálati hellyel. Akkora összetartozás-élményt, mint a nyíradonyi évek alatt, korábban sehol sem éltem meg és meghatározó maradt mostanáig is számomra. Három évig szolgált a férjem Nyíradonyban segédlelkészként, ahonnan a 20 km-rel arrébb lévő Nyírábrányba helyezték parókusnak, és én ismét csomagolni kezdtem. Három évet éltünk a Hajdú-Bihar megyei faluban, miután ismét áthelyezésről értesítették, ekkor kerültünk Pécsre 2016-ban. Szép ajándékként éltük meg, a férjem immár parókusként, épp a 40. születésnapjára kapta ezt a szép szolgálatot a maga kihívásaival.
– Miben más a pécsi szolgálati hely, mint a többi település?
– Leginkább az egyházközség tekintetében, hiszen ehhez a szolgálati helyhez egyházi közigazgatás szempontjából három megye görögkatolikus lakossága tartozik (Baranya, Tolna és Somogy megye). Itt jelentősen nagyobb a terület, ám pici, bensőséges közösség tartozik hozzánk, ami ráadásul fiatal közösség, hiszen épp idén ötven éve a megalapításának.
– Tehát megint újabb kihívásokkal álltatok szemben.
– Azt hiszem a „más”-ság abban mutatkozott meg a leginkább, hogy egy „hozott, elszármazottakon keresztül átörökített” vallási szempontból egyedi közösségbe érkeztünk, amely által mi magunk is megújultunk.
– Messziről érkeztetek. Kire számíthattál, ha segítségre volt szükséged?
– A férjem egyik elődjét, Gulybán Tibor atyát már jól ismertünk, ahogy a családját is, így az ő feleségéhez mindig bizalommal fordulhattam már akkor is, amikor a férjem utolsó éves kispapként a gyakorlatát töltötte. Tibor atya felesége, Marika tisztelendő asszony korábban meghatározó példaképpé vált számomra – amikor a férjem még csak udvarolt nekem -, szerettem volna én is úgy támogatni a férjemet, nevelni a gyerekeinket és segíteni a közösséget, ahogyan azt tőle láttam. Nagyon belém ívódott az az érzés, amit Marika tisztelendő asszony közelében éreztem, ez pedig az, hogy jószándékkal minden megoldható, nincs lehetetlen küldetés. Mindenképp meg kell említenem férjem közvetlen elődjét és családját, Bodogán László atyát és feleségét, akik szép örökséget hagytak ránk. Hosszú szolgálati idejük alatt szinte együtt éltek a közösséggel, Laci atya személyisége különleges, nyitott és – ha szabad ilyet mondanom – krisztusi arculatot hordozó. Bennem sokáig okozott feszültséget, hogy hogyan lehet egy ilyen előd után “megfelelni”. Kerestem az utam, a családom útját itt a pécsi szolgálatban egy jó ideig, aztán a Lélek segítségével rájöttem, hogy nem az a férjem feladata, nem az a családunk feladata, hogy megfeleljünk az elődök hagyatékának, nem is ezért vagyunk itt, hanem önazonosnak kell maradni, a saját magunk talentumait kell kamatoztatni, igyekezni kell, a többit a Jó Isten hozzáteszi.
Eleinte nagyon nehéz volt, nem lennék őszinte ha ezt elhallgatnám, úgy éreztem, hogy ez túl nagy feladat, teljesen idegen voltam egy ismeretlen tájon, földrajzi értelemben is és lelki értelemben is; ami számomra a Nyírségben fontos és meghatározón volt, annak itt nyoma sem volt. A legközelebbi görögkatolikus papcsalád Dunaújvárosban, 160 km-re él, a Nyírségben nagyon közel, 10-20 km-re éltünk egymástól, gyakran össze-összejártunk, erősítettük egymást, megosztottuk a tapasztalatokat, töltekeztünk egymás élményeiből. Pár hónapig rettentő magányosnak és elveszettnek éreztem magam, holott tudtam, hogy Pécs számunkra egy „álomhely”, minden adott, amire vágyunk: gyönyörű város, kulturális pezsgés, mozgalmas élet, nyitott, befogadó egyházközség…. Így hát nem engedhettem át magam a félelmeimnek. Minden papcsalád bizonyos értelemben egy kirakatcsalád, fontos, hogy hiteles, jó példát mutassunk, miközben minden körülmények között ott kell állnunk a szolgálatot ellátó családfő mögött. Tudatosan elkezdtem felépíteni magam, leküzdeni a félelmeimet, a nulladik pont az volt ebben a hosszú folyamatban, hogy kerestem a lelki beállítottságomhoz hasonló lelkivezetőt, aztán készítettem egy stratégiát mind lelki, mind családi, mind szakmai vonatkozásban. Eleinte rengeteg tudatos szervezést igényelt, hogy három gyerekkel minden közösségi eseményen jelen tudjak lenni úgy, hogy a gyerekekre is figyeljek, ismerkedjek a szűkebb és tágabb környezetünkkel, különösen az egyházközség tagjaival, nagyon sok energiát fektettem ebbe. Bevallom korábban teherként éltem meg, hogy megállás nélkül kell helytállnom a jó vendéglátó, a családanya és a feleség szerepében, aztán megtanultam – lelkiismeret furdalás nélkül – meghúzni a határaimat és elfogadni, hogy bár nagyon szeretnék mindenhol jelen lenni, megfelelni, de ennyire vagyok képes.
– Milyen feladatokat vállalsz papfeleségként?
– Ez folyamatosan változik, a gyerekek születéséig fontos volt, hogy magam sütöttem az áldoztatáshoz szükséges proszforát a hívek számára, a pécsi parókián ezt a szép feladatot kezdettől a férjem végzi. Itt a szórványban nagyon fontos a találékonyság. Nem csak az igényeket kell kitapasztalni, de nagyon ügyesen kell alkalmazkodni a családok időbeosztásához. Jelenleg a koordinációt segítem, egyeztetem a programokat, együttműködök a parókia fenntartásában működő házi segítségnyújtó szolgálat intézményvezetőjével. Igyekszem olyan jelenlétet kialakítani a szolgálat mindennapjai és a családi életünk során, ami építő, hiszen a parókia számunkra otthon, ám több, mint tíz ember munkahelyének székhelye. A szolgálat irodája a parókián van, ezért is használtam korábban a “kirakat” szót, hiszen sokan belátást kapnak a családi életünkbe, ez a legtöbb pap család életében így van, ezzel meg kell tanulni együtt élni valamennyiünknek.
– Frusztrál, hogy több figyelem esik rád családanyaként?
– Inkább lelkiismeret-furdalást érzek néha, amikor úgy tűnhet, hogy előtérbe kerül az egyházközség a gyerekekkel szemben. Mindig a családi programjaink a másodrangúak, az egyházközségi események prioritást élveznek, és ezt nehéz elmagyarázni egy kisgyereknek, hiszen számára nem egyértelmű, hogy miért kell elengedni vagy feláldozni egyes helyzeteket. Például miért nem megyünk el arra a születésnapi zsúrra, amit a mise ideje alatt tart a kis barátja, vagy miért kell módosítani a régóta várt nyaralás időpontját. A legnagyobb kihívás az életemben és szerintem a papfeleségek életében: az állandó újratervezés. De ez nem okoz frusztrációt vagy szorongást, megtanultam megnyugvással kezelni. A valódi terhet az állandó készenlét jelenti, hiszen a férjem oldalán én is felelek a közösség tagjaiért, többek között azért az idős özvegyasszonyért is, aki zokogva hív fel segítségért, mert azt szeretné, ha valaki meghallgatná – és sokan másokért.
– Mindezek mellett levelező tagozaton tanulsz. Miért vágtál bele a továbbtanulásba?
– Negyvenedik születésnapomon jelentkeztem a PTE Állam- és Jogtudományi Karára. Ez számomra egy bakancslistás pont volt, mindig érdekelt a jog, de féltem is tőle a követelmény és a hosszú képzési idő miatt. Aztán rájöttem, hogy mivel időről időre visszatér ez a vágy az életemben, ez nem lehet véletlen és most eljött az idő, hiszen helyben van egy jogi kar. Biztattam magam, hogy legyek bátor és vágjak bele, mutassak példát a gyerekeknek. Nemcsak a határaimat feszegetem ezekben a félévekben, hanem jelentős önlegyőzés is számomra az, hogy minden színtéren jelen tudjak lenni: egyetem, munkahely, gyerekek és egyházközség. Nem kis kihívás az összhang megteremtése, ennek a négy pillérnek a finomhangolása. Óriási közös családi projekt ez is, mert egymást támogatva haladunk ezen az úton is. A férjem is sokat segít, így tudom megoldani, hogy ennyi mindent csinálhatok egyszerre, segít, akár azzal, hogy a gyerekekkel van és együtt tanul velük, akár azzal, hogy türelmes hozzám, amikor késő este a konyhában ülök a jegyzeteim fölött. Annak ellenére, hogy három gyerek, egy főállás és a közösségi élet szervezése mellett hallgatok jogot, nemrég egy pszichodráma-csoportba is jelentkeztem. Nem érzem azt, hogy bármi is elvenne az időmből, inkább azt, hogy mindezek a vállalások hozzátesznek az életemhez. Mindegyik feladatnak megvannak a nehézségei és a szépségei, és mindegyiktől sokat kapok. A pszichodráma-csoportban az önismeretemet tudom fejleszteni, ami aztán a szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt megtérül, a jogi karon a hiteles, nagy tudású professzoroktól tanulok. A jogi ismeretek mellett a személyes életutak, példák is nagyon megérintenek, szeretek bent lenni a konzultációkon, számomra nagyon értékes mind az oktatóimmal, mind a hallgatótársaimmal való kapcsolatom – a család pedig megtart a békében. Az egyetemi jelenlétemmel egy picit a görögkatolikus identitás is megjelent a falak között, egy kurzuson alkalmam nyílt bemutatni egy prezentációban, hogy kik is vagyunk mi magyarországi görögkatolikusok és jó érzés, hogy hozzájárulhattam ahhoz, hogy a jelenlétünk tudatosult. Úgy érzem, hogy teljes az életem, minden területen megtaláltam vagy feltaláltam magam. A munkahelyemen az izgalmas szakmai kihívásokért, szakmailag és emberileg kiváló vezetőimért, irodatársamért lehetek hálás.
Megteszem, ami rajtam múlik, de úgy érzem, hogy a Jó Isten is segíti az erőfeszítéseket.
Épp ma a határidőnaplómból kicsúszott egy nehéz tényállás, amiről már meg is feledkeztem és kicsit meg is mosolyogtatott. Nagyon sokat készültem arra a vizsgára és a folyosón várakozva kértem, hogy a Jó Isten vezesse a kezem és számomra jó tételt húzzak. Volt egy kedvencem, annyira arra fókuszáltam, el is döntöttem, hogy jobbról a harmadik tételt húzom. Mikor bementem, mivel több kurzus vizsgázott párhuzamosan, nem voltak szétterítve a tételkártyák – nesze, neked jobbról a harmadik -, így kihúztam fentről a harmadikat, ami épp az a tétel volt, ami a határidőnaplómból előbukkant. Nem voltam boldog, de a Jó Isten úgy alakította a vizsga menetét, hogy az egyik legszebb félévi vizsgaélményem vált belőle. Nos, ha 40 évesen nincs bátorságom belevágni, akkor nem élem át ezeket az élményeket.
Ha pedig a kiegyensúlyozottság receptjét kell meghatároznom, akkor az esti családi imádságokat mondom.
Minden este együtt imádkozunk a gyerekkel, az imádságunk központi eleme a hálaadás, ami egy kétirányú folyamat, megköszönjük mindazt a jót, ami történt velünk aznap. Azáltal, hogy átgondolom, megfogalmazom és rájövök, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne lenne jó pár olyan helyzet, dolog, ami ne adna okot az örömre, hálára.
Minden alkalommal egyesével elmondjuk, hogy az adott napon mi jelentett számunka nehézséget és okozott örömöt. Így rengeteget megtudok a gyermekeink belső világáról, és ez is egyfajta megnyugvást ad nekem mindenben.
