Apámmal körözünk a Néphadsereg útján Salgótarjánban, valamikor ősszel az 1980-as évek elején. 200 méter előre, aztán 100 méter hátra. Fáradt is vagyok, és nem tudom apám miért olyan ideges. Egyik cigarettát szívja a másik után.
Újabb száz méter előre, és ott vagyunk ahonnan indultunk. Na, ezt csináljuk már tíz perce, hogy aztán belépjünk egy kerthelységbe, és onnan a dohos imaszobába. Idős bácsik mosolyognak rám, ez némi jó érzéssel tölt el. Kezembe nyomnak egy imakönyvet, ismeretlen betűkkel az egyik felén. Az imakönyv másik feléről legalább meg tudom állapítani, hogy németül van, igaz azt sem értem. Kezdődik a szertartás, elnyújtott dallamokkal és unalmasan. A falakon lévő képeket nézegetem. Az egyik tablón elégetett mártírjaink hamvából egy kevés. Szorongok, hogy sosem lesz vége és, hogy én nem akarok mártír lenni, hogy a hamvaimat unatkozó kisfiúk nézegessék.
Végre tél, és végre Hanuka, szintén a nyolcvanas évek elején. Az éneklő rabbit hallgatjuk anyámékkal (csak évtizedekkel később tudom meg, hogy Carlebach). A gyertyagyújtás előtt gondosan elhúzzuk a függönyöket, ne hogy meglássák azt a titkos dolgot, amit csinálunk – gyertyagyújtás, ajándék nekem. Segítek a titkolózásban, hiszen nem akarok hamu lenni gyerekek ijesztgetésére.
1988, Budapest, Bethlen tér. Gadó János tart előadást. Nagybátyámmal vagyok itt, aki szigorúan csak disznóhúst eszik – antikóser – de a zsidóságunkról vele tudok igazán jókat beszélgetni. „Nem azért jó zsidónak lenni, mert volt Holokauszt” – mondja Gadó. Szíven üt. Hát van más dimenzió? A zsidóság lényege számomra az emlékezés Zsuzsikára, anyám meggyilkolt testvérére és a többi mártírunkra, no meg a szorongás amiatt, hogy ne tudják meg, hogy zsidó vagyok. Erre azt mondja ez a pasi, hogy zsidónak lenni jó. Jancsi – a nagybátyám – sem mond semmi okosat, hallgat. Gyakran jár zsidó kulturális eseményekre, de abból az érzésből nem enged, hogy a zsidóság alapvetően sorsvállalás, a zsidó sors – értem én: a szorongás – vállalása.
Jászberény 1988. főiskolai kollégium. Béla, én zsidó vagyok – mondom a szobatársamnak kellő ünnepélyes komolysággal. Röhög. Szerinted ezt ki nem tudja? Hülye vagy, nem mondtam senkinek. Barátom – utálom, ha így hív – ez látni rajtad, és mindenki tudja. Ez szíven szúr. Hát ki figyel ilyenre oda a szocializmusban? Minden ember egyenlő, csak a teljesítmény számít. Egyáltalán, mi az, hogy mindenki tudja? Erről beszélnek, ha nem vagyok ott?
Öröklétig tartó szerelem Cilivel, ugyanakkor, ugyanott. Egy együtt töltött éjszaka után, amikor már biztosak vagyunk, hogy meg kell ismernünk egymás életét, megkérdezi: Mit szólnak majd a szüleid, hogy nem vagyok zsidó? Cili egy eljegyzést készül felbontani a mi szerelmünk okán. Apám szerint – mondja Cili, aki sváb – velem akarsz bosszút állni a németeken. Hogy mi van? Hol éltem én eddig?
Aztán persze elkezdtem hangosan beszélni a világnak – ez akkor a főiskolai társaimat, barátaimat jelentette – amit eddig csak gondolni mertem. Nekem így kezdődött a rendszerváltás, a zsidóságom kibeszélésével. Megtapasztaltam, hogy ez a zsidó téma nagyon szexi is tud lenni. A legjobb csajok is beszélgettek velem, ha szóba került a téma valamely fórumon, gondolok itt szemináriumra vagy kocsmára.
Aztán megjelentek a politikai pártok. Egy zsidónak mindenről tudni kell – ezt akkor már én is vágom, mint gyakorló galutzsidó. Először egy salgótarjáni MDF fórumra megyek el. Csurka beszél sokat és érdekesen, a kádári rendszert kritizálja. Elkezdem érteni apám körözését az imaház körül, meg a gondosan behúzott függönyöket. Beszéde okos és lelkesítő, csak túlzottan hangsúlyosnak érzem a keresztény jelzőt.
Jászberényben SZDSZ gyűlésen voltam először. Kis Zoltán, a későbbi államtitkár, arról beszél, hogy itt utoljára fontos dolgokat a városért a zsidók tettek 1945 előtt. Egyszerre vagyok riadt – ez számon tartja, hogy ki zsidó – és büszke.
Nekem legjobban a sima farmerdzsekin feltűzött tenyérnyi narancssárga, kék betűkkel írott Fidesz feliratú kitűző tetszett, amit unokatestvéremtől kaptam. Így azt hiszem, akkoriban Fideszes voltam.
Aztán ért egy baleset. Az anyáméktól szakdolgozat bekötésére kapott pénz ott maradt egy kocsmában. Családunk hosszú történetében nem emlékszem hasonló balesetre, így a történtek bevallása nem tartozott a lehetséges fordulatok közé. Tehát munkát kellett keresnem, hogy be tudjam köttetni a majd elkészülő szakdolimat. Barátom, aki szintén ilyen narancssárga kitűzőt hord, és oroszlánrészt vállalt a szakdolgozati pénz elherdálásában, felajánlotta, hogy segít. Ahol a szükség, ott a segítség, az MDF képviselőjelölt tanárunk plakátragasztókat keres a kampányához, pénzért. Hát így ragasztottam MDF plakátokat Fidesz kitűzővel az első szabad (négy igenes) népszavazás előtt.
A rendszerváltás a főiskolára is betüremkedett. Nem volt olyan nap, hogy valamelyik tanárunk ne mesélte volna el élményeit az elmúló kádári időkről, és arról, ami jön. Mert jön a szabadság.
Közben, ahogy durvult az 1990-es képviselőválasztási kampány, és a figyelmem fokozódott, megtudtam, hogy az SZDSZ zsidó párt. Megismertem – a médiából – a köménymagot: Pető, Rajk, Magyar Bálint, TGM. Okosak voltak és lenyűgözött az a kommunikációjuk, ami másokat irritált. Persze, mert ti zsidók szeretitek ezt a nyakatekert jogászkodást, mondta MDF szavazó barátom, aztán jó tíz év múlva bíró lett…
Ez a labda antiszemita – kiabálja a Ramat David-i kibuc medencéjében Matyi barátom. Először vagyok olyan környezetben, ahol többségben vagyok. Ez is egy szabad érzés. Mintha nem kellene titkolózni. És hát először vagyok nyugaton, ami hát, izé, kelet. De ilyen lenyűgöző áruválasztékot még sosem képzeltem el. Mindenféle emberek rohangálnak, lazák. Fuck you Jews, hallom fekete fiúktól a Holt tengernél. Ilyen hangosan ezt még sosem hallottam, de nem fagy le senki – én is csak kicsit.
„Ez nem úttörőmozgalom” – üvölti kidagadt nyaki erekkel egy cserkészvezető az ágyam mellett, amikor megtalálja azt az üveg bort, amit a szombat esti havdalára hoztam életem első cserkésztáborába, Csillebércre 1990-ben. A megrökönyödéstől lefagyok, de Henrik barátom, a Kadima cserkészcsapat egyik oszlopa elém áll, és visszaüvölt a modortalan cserkészvezetőnek. Büntetés nincs. Jókat röhögünk, mikor bemondják, hogy a reggeli imán, az első emeleten a katolikusok gyülekeznek, a másodikon a reformátusok, az egyebek – értsd zsidók és ateisták – a harmadikon. Nekem egy vizsga miatt egy nappal korábban kell hazamennem, pedig az utolsó napon van a cserkészavatás. Így egy nappal korábban leszek cserkész a többieknél, és igazoltan az első felavatott zsidó cserkész a mozgalom betiltása óta. Az előzmények ellenére az ünnepség nagyon megható és bensőséges. Sok ajándékot kapok, és őszinte, baráti kézfogásokat.
2014, nyárutó. A tévében látom, hogy az érpataki polgármester kivégezte Netanjahut és Simon Pereszt – szerencsére csak képletesen. Talán itt van vége…
