Egyre többen ismerik, nem mellesleg egyre többen kedvelik a képeit. Kurdi József néhány éve a PMFC és a Szentlőrinc futballmeccseit is rendre lencsevégre kapja, aminek nagyon örülnek a szurkolók, ugyanis sok képet szán rájuk – pontosan tudja, milyen az, amikor a fotós elfordul. Kevesebben tudják róla, hogy a mindennapokban a házak tetőin kell keresnünk, miként azt is, hogy a nagy „szerelme” a TV-torony. S miként kerül a Hold a képeken a torony mögé? Azt is eláruljuk!
Már tizenévesen érdeklődött a fotózás iránt, de nem nagyon volt arra lehetősége, hogy megfelelő technikát vásároljon. Vett „rissz-rossz gépeket”, azokkal próbálkozott, ám miután ezek filmes masinák voltak, nem látta rögtön a végeredményt, csak az előhívás után – akkor meg már nem lehetett korrigálni.
– Akkor még híján voltam mindenféle tudásnak, amolyan lelkes amatőrként fotóztam – mesélte lapunknak a 44 éves Kurdi József. – Aztán 2015-ben a volt feleségem meglepett azzal, hogy befizetett Kalmár Lajos fotótanodájába, ahol rengeteget tanultam: elmagyarázta az alapokat, olyan apróságokat mutatott, amik nagyon sokat számítanak. Ennek köszönhetően még nagyobb kedvet kaptam a fotózáshoz!
Kész szerencse, hogy szinte ezzel párhuzamosan néhány haverja kicsábította a PMFC meccseire. Mindig jöttek az élményeikkel, mesélték, hogy mi történt, így aztán József elment egyszer, majd másodszor, harmadszor… Néhány mérkőzés leforgása alatt teljesen beleszeretett a miliőbe, a hangulatba.
– Az egyik alkalommal szóltam a klub vezetőinek, hogy szeretnék bejutni és fotózni. Segítettek, úgyhogy a következő meccsen már ott voltam a pálya szélén. És ott vagyok azóta is, de nem csak a PMFC-nél, hanem a Szentlőrincnél is. Az biztos, hogy most már nem kell gondolkodnom azon, mit csináljak a szabadidőmben. A pécsi klubnál nagyon sok a munkám, fotózom az utánpótlást, a női focit, az NB II-es felnőtt csapat edzéseit és hazai mérkőzéseit, sőt, manapság már idegenbe is el szoktam utazni.
S hogy melyik PMFC-meccs jelentette a legnagyobb élményt? Igazából a teljes őszi szezon emlékezetes és parádés volt, árulja el Józsi, hozzátéve, hogy már a felkészülési időszak első edzésein látta a biztató jeleket: „Láttam, milyen elánnal, energiával dolgoznak, és a szakmai stáb is szimpatikus volt. Úgyhogy én már akkor úgy éreztem, az első ötben benne lesz ez a csapat. Ezt továbbra is tartom, sőt, miután merek nagyot álmodni, szerintem a feljutás is összejöhet!”
A mérkőzéseken már nem csak a játékosok ismerik nagyon jól, hanem a szurkolók is. Rendre felhangzik a lelátón a neve, „Kurdi”, „Józsi”, „Dzsozi”, szólítgatják a drukkerek, nyilván azzal a szándékkal, hogy szánjuk rájuk egy kockát. Nem mond nemet, és ennek is megvan az oka.
– Annak idején, amikor még nem fotósként, hanem szurkolóként jártam a meccsekre, nagyon szerettem volna, ha rajta vagyok a képeken. De hiába integettem a fotósnak, rám se hederített, elfordult. Úgyhogy pontosan tudom, milyen ez az érzés. A szurkolók szeretik viszontlátni magukat a képeken, nincs ezzel semmi probléma. A technika pedig manapság már megengedi, hogy szinte korlátlanul exponáljunk, míg régebben azért erre nem volt lehetőség – meséli, majd hozzáteszi, az utóbbi években nagyon sokat fejlődött a sok meccsnek köszönhetően. – Már pontosan tudom, mikor hova kell állni. Ismerem a játékosokat, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos játékhelyzetekben elsősorban kire, kikre kell figyelnem. Ez azért nagyon sokat segít abban, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot!
Szerencsére Józsi nem ragadt meg csak a sportfotózásnál. Azért mondjuk, hogy szerencsére, mert ennek köszönhetően gyönyörködhetünk a környezetünkről, Pécsről, a Mecsekről, valamint távolabbi szép vidékekről készített képeiben.
– A természet-, a tájfotózás jön be a legjobban. Elárulom, a TV-torony a nagy szerelem, szerintem tízezer képet már legalább ellőttem rá. Hozzáteszem, előszeretettel használom a photoshopot, aminek segítségével mindig próbálok új, a megszokotthoz képest másfajta környezetet varázsolni: a TV-torony esetében például szeretem betenni mögé a Holdat. Meg is kaptam már néhány csillagásztól, hogy ami a képen látszik, az a valóságban nem lehetséges, hiszen a torony városi felőli, kivilágított oldala van elöl, a Hold meg mögötte, de ez nem zavar. Nagyon szeretem még fotózni a mecseki tájat, a régi épületeket, templomokat, minden olyan dolgot, amit emberi kéz alkotott. A Székesegyház például mindig lenyűgöz! Egyébként, ha van egy kis szabadidőm, simán képes vagyok autóba ülni, és levezetni pár száz kilométert csak azért, hogy lefotózzam azt, amit kinéztem magamnak, például Válon a Szerelem-szobrot, vagy egy működő szélmalmot. Olyan még sosem történt velem, hogy egy ilyen túra után azt mondjam, nem érte meg elmenni…
A fotózás tehát egy nagy szerelemmé nőtte ki magát, amelyre rengeteg órát, energiát hajlandó rászánni. Több ez már, mint egy sima hobbi, ennek ellenére a szürke hétköznapokon, főleg akkor, ha nem esik az eső, nem fényképezőgéppel a kezében találkozhatunk vele.
– Sokkal inkább ácskalapáccsal… Ács a végzettségem, jelenleg is ebben a szakmában dolgozom. Hozzáteszem, mai fejjel már azt mondom, nem bántam volna, ha annak idején fotózást tanulok, és mellette teszem le a voksom!
Mindenki tudja, sejti, hogy a fotózás nem egy olcsó hobbi. Ezt Józsi a saját bőrén tapasztalta, úgy számolja, az évek során 6-7 millió forintot már legalább elköltött a felszerelésére: „De az az igazság, hogy ezzel még csak a felszínt kapargatom. Ez a hobbi olyan, mint egy feneketlen kút, minden plusz pénzt bele lehet ölni, mert a kínálat mindig hoz valami olyan újdonságot, amire az ember azt gondolja, hogy az bizony kell neki, és megveszi. Én Nikon-párti vagyok, most van egy Nikon Z7-esem teleobjektívvel, nagylátószögű objektívvel és portréobjektívvel, úgyhogy úgy érzem, nagyjából rendben vagyok. De ez csak időleges” – tette hozzá mosolyogva.
