Ahány ház, annyi szokás, és ahány baba, annyi tuti trükk – ezt én is tudom. Azonban van néhány bevált szokásom, amelyeket kár lenne nem megosztanom anyukatársaimmal, annyiszor húztak ki a lelki trágyadomb közepéből. Mutatom, cserébe elvárom, hogy ti is megosszátok a nektek bevált szokásokat.
Minden anyabajra van egy hasznos Facebook-csoport
A két kezemet összeteszem, hiszen a mi körzeti védőnőnk és gyermekorvosunk is egy angyal, bármikor hívhatom őket, ha nagy a baj. Első babás anyaként a legtöbb „bajom” azonban az etetés-altatás köré csoportosult, amelyek nem igényeltek akut segítséget. Volt időm beleásni magam az internet legmélyebb anyasegítő bugyraiba, a legjobb helyeknek mégis a Facebook-csoportok bizonyultak. Minden bajra van egy. De tényleg. Örök kedvencem a Szoptatási tanácsadás – kérdezz felelek csoport, ahol szakavatott laktációs tanácsadók sietnek a segítségünkre, mindezt teljesen ingyen. Sokszor máig olvasgatom a posztokat, rengeteget lehet tanulni belőlük.
Várandósságom alatt sokat segített a 2020 anyukák, akik Pécsen szülnek csoport, ahol minden fontos információról első kézből értesültem. Ilyen csoport minden évben alakul, érdemes belépni, egymást segítő szuper kis közösség alakul, még ha sosem találkoztok élőben.
Kellett hozzá pár hónap, de beláttam: a turi a legjobb barátom!
Tudatosan kevés babaruhát vettem a fiamnak születése előtt, és azoknak a nagy részét is használtan szereztem be (szintén Facebook-csoportokban). Egyik legkedvesebb barátnőm azonban esküdött a pécsi turikra, de csak akkor vettem rá magam, hogy elmenjek, amikor már sokadszor láttam a kisfiát eszetlenül jó szettekben. „Turis!” – mondta mindig nagy vigyorral, engem meg evett a sárga irigység. Következő héten fogtam a gyereket, beadtam a nagymamához, és bevetettem magam a sűrűbe. Sikerült is egy nagy szatyornyi Next-, George-, H&M-, John Lewis-ruhát kiválogatnom, plusz találtam rácsvédőt is, ezekért pedig elkértek a kasszánál 1900 magyar pénzt… Csak kamilláztam. Persze tudom-tudom, hogy nem fontos, hogy miben van a baba, de azért egy kicsit mégis. Viszont sokkal jobb érzés, ha a pár száz forintos turizott nacit szakítja ki kúszás közben, mint a drága pénzért vásároltat. És így is jól néz ki, és ha nem is Hugo Bosst, de azért márkás cuccokat hord. A titkos lelőhelyemet nem fedném föl (bocsi), de nem lőhetsz mellé egyik belvárosi (vagy plázai) turkálóval sem.
Nem úri muri a takarítónő!
Lássuk be, egyik háztartási tevékenység sem annyira időnyelő és idegőrlő, mint a takarítás (vagy csak nekem?). Hozzánk minden második héten takarítónő jön. Sokaknak elkerekedik a szeme, amikor ezt elárulom, de úgy érzem, hogy sokkal kevésbé burzsoá hóbort valójában, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná. Egy jól megválasztott takarítónő 1000-1500 forintos órabérben annyit segít, amit nem lehet forintosítani. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem kell porszívót vagy felmosót ragadnom, de baba mellett hihetetlen segítséget jelent. Főleg azoknak tudom ajánlani, akiknek nincs segítségük a gyereknevelésben, vagy messze laknak a nagymamák, és az egyetlen énidő a takarítás.
Podcast a lélek lecsendesítésére
Részben a covid, a tél és a gyermekágy miatt erősen befordulós volt számomra az első hat hét. A lassú gyógyulás miatt a futást sem tudtam azonnal elkezdeni, így muszáj volt találnom egy „menekülőutat”. Ekkor kattantam rá a podcastokra. Agyba-főbe hallgattam utazós, filmelemzős, közéleti témákkal foglalkozó podcastokat baba mellett, és a nélküle töltött időben is. Ez volt az egyetlen olyan tevékenység (amikor még nem tudtam sportolni), ami teljesen ki tudta kapcsolni az agyam, és le tudott lazítani ebben a kialvatlan, stresszes időszakban. Kedvenceim voltak Az Utazási Podcast és a Slow Budapest adásai, de hallgattam Puzsért és Balázsékat is. Bármi, csak terelje el a figyelmem! A zene egyébként nálam nem vált be erre az időszakra, nem tudta lecsendesíteni a gondolataim.
Minden elmúlik!
Béna, közhelyes mondás, de annyiszor nyugtatott meg, hogy azt el sem tudom mondani. Nem marad örökre hasfájós, nem fog örökké sírni, nem lesz minden éjszaka kialvatlan, stb. stb. Tényleg nem. Sőt, az esetek többségében hamar el is múlnak az áldatlan állapotok. Csak ne félj azt mondani a férjednek, tesódnak, anyának, barátodnak, ismerősödnek, bárkinek, hogy „Hallod? Segíts egy kicsit. Romon vagyok!”
