A legfrissebb adatok szerint az ötödik legkövérebb nemzet vagyunk, de az elmúlt 10 évben Magyarország stabilan tartja pozícióját a világranglistán. Az európai adat sem rossz, országunk ugyanis aranyérmes ebben a kategóriában. Hogy miért és hogyan híztunk el, az rendkívül összetett kérdés, a megoldás viszont pofon egyszerű volna. A kövérség viszont egyre inkább tabu, pedig beszélni kellene róla.
A magyar történelemben a 60-as évek után kell keresnünk az elhízás okát, azelőtt inkább a szegényes étkezés volt a probléma. Forgács Attila, gasztropszichológus szerint több ütemben híztunk el. A túlsúly első nagy jelei a Kádár-korszak gulyáskommunizmusáig nyúlnak vissza, amikor a lángos, hurka és a kolbász (no meg a pálinka és a cigaretta) mindenki számára elérhető termékek voltak. De a legnagyobb fordulatot a rendszerváltást követő időszak hozta, a fogyasztói társadalom megjelenésével.
– A rendszerváltás idején rengeteg kényelmi eszköz jelent meg. Berobbant az autó, a televízió, a kóla, és a hűtőszekrény, melyek önmagukban magyarázatul szolgálnának az elhízásra. De egy dolog nélkül nincs elhízás: ezek a környezeti feltételek, vagyis a bőség. A civilizációtörténetben ugyanis alig találunk példát bőségre, csakis a kivételezettek voltak mindig azok, akik tartósan bőségben éltek – magyarázza Forgács.
De mi is történt pontosan, ami jelentősen megváltozott a rendszerváltással?
A kádári időszak egy langyos, kilátástalan, ámde szociálisan megvédő társadalom volt. Olyan nagyot nem lehetett süllyedni – persze kiemelkedni sem – mert egyszerűen nem hagyta a szociális háló. A rendszerváltás óta azonban egy kimondatlan veszélyeztetettség lebeg a fejünk fölött. A munkánkat bármelyik pillanatban elveszíthetjük, gazdasági válság vagy éppen egy világjárvány miatt. A felvett hiteleinket bebukhatjuk, és senki nem fog megvédeni. Az evolúció során már megtapasztaltuk Forgács szerint, hogy a kríziseket előbb vagy utóbb éhínségek követik. Vagyis a túlélés első számú záloga, hogy enni kell valamit. Ez a fogyasztói társadalomban sincs másként: egyszerűen bennünk van az ösztön, hogy felkészítsük magunkat a krízisre.
A zabálásunk paradoxona, hogy körülöttünk lebeg egy állandó krízis, közben meg bőség van
Mindeközben virágkorukat élik a károsabbnál károsabb fogyástechnikák, melyekért az emberek hatalmas pénzeket hajlandóak fizetni. Ebben a dinamikus, időhiányban küzdő társadalomban azok a diétás technikák látszanak győzni, amik gyors eredményeket ígérnek. Ám ezek hosszútávon, tömegesen, nemhogy működnének, hanem pontosan az elhízást segítik elő. Ezeknek a diétáknak az a következménye, hogy áfástul hízzuk vissza azt, amit leadtunk.
„A hipergyors fogyótechnikáknak a visszaesési aránya 90 százalék egy éven belül, ráadásul nem az eredeti súlyra hízunk vissza, hanem a fölé”
De akkor mi volna a megoldás?
Egyrészt, semmire nem vezet, ha megszégyenítjük egymást. Forgács Attila hangsúlyozza, hogy a Magyarországon élő túlsúlyosok 38 százaléka sosem gondolt arra, hogy tenni kéne valamit a fogyás érdekében. Akik viszont fogyókúrahóbortban élnek, azok nagy részének teljesen indokolatlan a kilók leadása. Tehát „kövérezni” teljesen felesleges, senkinek nem segítünk vele.
Az egyik megoldás a türelem lenne. Forgács szerint olyan „lassan” kellene lefogynunk, amilyen lassan kövérek lettünk (hiszen senki sem hízott el a bejgli zabálás miatt, karácsony másnapjára). A másik megoldás pedig a túlevés limitálása.
Nem sokkal kellene kevesebbet ennünk naponta, mindössze 100 kilókalóriával. Ez felháborítóan kis mennyiség: 2 deci tejnek, vagy egy kiflinek, vagy 1 deka tepertőnek felel meg.
A 100 kcalt valószínűleg senki nem érzi meg, ellenben ez a mennyiség mindennap, következetesen túlfogyasztva, az év végén 5-6 kiló pluszt jelent. Nagyjából ez is az elhízás általános üteme. A 100 kcalt le is tudnánk mozogni, ami mindössze 2 kilométer sétát (2000 lépést) jelentene, de persze ezt sem tesszük meg.
Hogy mi lesz a jövőnk, azt nehéz volna megmondani, még a gasztropszichológus sem bocsátkozik jóslatokba. Millió jele van annak, hogy a fogyasztói társadalom ebben a formában tarthatatlan lesz, és hamarosan jön valami (mondjuk egy járvány?), ami összeomlasztja a rendszerünket. Akkor viszont teljesen máshogy fogunk élni, és ez rajtunk is meg fog látszani.
