Ha Pécs kulturális hovatovábbjáról szeretnénk valakit kérdezni, akkor keresve sem találnánk erre alkalmasabb alanyt, mint Pál Zoltánt. A Munkácsy-díjas pécsi szobrászművész teljes valójával részt vesz a város vérkeringésében, vele együtt lüktet, és felelősséget érez iránta. Egy kávé mellett faggattuk a szobrászt Péccsel kapcsolatos véleményéről.
– Milyen folyamatokon megy most keresztül Pécs kulturális élete ön szerint? Merre tartunk? Jó az irány?
– Egyelőre annyit lehet tudni, hogy egy elképesztően nagy változás történt. Úgy látszik – és ennek nagyon örülök – hogy ismét prioritása lesz a város kulturális karakterének. Az Európa Kulturális Fővárosa projekt kudarca, nagy tanulság volt. Komoly hibának tartom ugyanis, hogy az EKF stratégiai programját nem folytatta a város. Pécs centrumát a mai napig a kultúra határozza meg, melynek – a Pécsi Tudományegyetemen kívül – most már leginkább csak a hagyományaira tudunk hivatkozni. Ezt úgy értem, hogy
azok az intézmények, melyek Pécset a kultúra centrumává tették az elmúlt évtizedekben, mára sajnálatos módon elsorvadtak.
Gondolok itt a kerámia vagy a szobrász szimpóziumra. De megszűnt a kerámia alkotótelep Villányban, és Siklóson is. Elakadt a társadalomtudományi műhelyekkel a kapcsolat, megszűnt az Echo folyóirat. A belvárosi kulturális intézmények „elplázásodtak”, a Zsolnay-negyedbe koncentrálódnak. A múzeumok szerepe háttérbe szorult. Soroljam tovább?
Félreértés ne essék, ezek az intézmények nem azért voltak fontosak, mert lila ködben élő emberek gyurmáztak Pécsen. Hanem mert felhelyezték a várost egy globális térképre, összekötve a helyi kultúra szereplőit nemzetközi szcénákkal. Tudniillik aki csak lokális, az nem is létezik igazán.
– Mi a helyzet jelenleg a Bázis Szobrász Egyesülettel?
– Vívódik. Az ígéretek pozitívak, de nem tudom, mi lesz az egyesület sorsa. Bizalmas türelemmel várom a jövőjét. Már csak azért is, mert
a Bázis az ország egyelten olyan egyesülete, mely nem azt a célt tűzte ki magának, hogy hogyan lehet pályázni, és abból venni néhány laptopot.
Hiszen a képzőművészet egy ugyanolyan versenyvilág, mint a tudomány bármely ága. Ebből a műhelyből rendkívüli méretű és jelentőségű munkák kerültek ki. Például Magyarország legnagyobb 11 méteres Mária-szobra (Rigó István). De gigantikus köztéri alkotásokkal büszkélkedhet Feked (Nyári Zsolt) vagy éppen Szolnok (Miklya Gábor), melyek a pécsi műhelyben készültek. Ilyen kaliberű szobrokat nem lehet otthon „kapargatni”, ezért kell a közös infrastruktúra. Amikor a Jókai téri projektem zajlott 2000-ben, akkor jött létre a közös infrastruktúra, amelyre aztán a későbbi nagy munkák is támaszkodhattak.
– Ha a kultúra már nem, akkor ön szerint mi ennek a városnak a valódi erőssége? Amit érdemes volna hangsúlyozni?
– Erőssége? Nem tudom. Ennek a városnak a gyengesége, hogy Magyarország egyvárosú ország lett, amit Budapestnek hívnak.
Amikor a füst elhagyta Pécset, egy hihetetlen agresszív változás indult el. A teljes ipari és gazdasági környezet átalakult. Megoldások azonban nem születtek.
Egy hasonlattal élnék. Vajon mit lehet kezdeni egy háromszáz négyzetméteres házzal, melyben korábban négyszer annyian éltek? Hát nem sokat. Mert nem lesz gazdaságos, sem fenntartható.
– Mi a szakmai véleménye a Ferencesek utcájának felújításáról? Illeszkedni fog a Jókai tér hangulatába?
– Egy tréfát szeretnék mondani erre a kérdésre. Kínában nyolc nap alatt húztak fel egy másfélezer férőhelyes kórházat. Tréfát félretéve: a Ferencesek egy jóízűen kisvárosi utca, gyönyörű és szerethető. A macskaköves telekosztás egy klassz építészeti megoldás volt, kíváncsian várom, hogyan fogalmazódik át az utcakép a felújítással.
– Mi a kedvenc helye Pécsen?
Utálom a TV-tornyot. Nem értem miért kell egy építészeti értékből kínai szívószálat csinálni. Erről jut eszembe: készítettem egy szobrot Győrben, mely a PULZUS fantázianevet viseli. A projektet megelőzte egy lakossági ötletpályázat, mely már önmagában beavatkozásra késztette a városlakókat. Számomra rendkívül szimpatikus volt ez a gesztus. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy Pécsen menyivel másként festene a város néhány szeglete, ha hasonlóan járt volna el a megrendelő.
Nem az a legnagyobb probléma, hogy Weöres Sándor szobor került a Király utcára, vagy trianoni kopjafa a Kálvária-dombra. Hanem hogy milyen minőségben.
De említhetném dr. Doktor Sándor szobrának az esetét, hiszen az a szobor szakmai szempontból nyugodtan állhatna a helyén. Az értelmezésébe viszont nem szeretnék belemenni. Ha szakmai szempontból egy zenei hasonlattal kellene éljek ezekre a köztéri alkotásokra, a következőképp fogalmaznék:
Ha olyan minőségű zene szólna a Király utcában, mint amilyenek ezek a szobrok, az tuti, hogy még a bogarak se jönnének ide.
– Nem válaszolt arra, hogy mi a kedvenc helye Pécsen?
– Nem is tudom. A Made in Pécsben sokat guggolunk, ezt jelzi is egy állandó foglalt tábla a törzsasztalunkon.
Fotó: Körtvélyesi László
