Annak idején sokaknak ő volt a hőse – és nem csak Pécsett. Rátgéber László a kosárlabdapályán maradandót alkotott, a pécsi lányokat olyan magasságokba repítette, amire még nem volt példa, és azzal a felejthetetlen aranykorral rengeteg örömet szerzett a szurkolóknak. Színes egyéniség, széleslátókörű, zeneimádó, szuggesztív. Sokan tartják zseninek – ezzel pedig bizony együtt jár, hogy nem könnyű eset. Rátgéber László hatvanéves.
Az idő szalad, az emlékek szép lassan a múlt ködébe vesznek, kezdenek halványulni. Nem mindenre emlékszünk már úgy húsz-harminc év távlatából, ahogy pontosan történt – de nincs ezzel semmi gond. A tények viszont makacs dolgok, maradnak az örökkévalóságnak: a Rátgéber László edzette női kosárlabdacsapat kilencszer lett bajnok és ugyanennyiszer kupagyőztes, kétszer pedig a legrangosabb európai sorozatban, az Euroligában bronzérmes.
És még sorolhatnám. De a születésnap kapcsán nem az eredményekkel szeretnék foglalkozni – aki akkor imádta azt a csapatot, úgyis kívülről fújja a történet minden másodpercét.
Sokszor tettük már fel a kérdést, lesz-e még egyszer olyan csoda Pécsett, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Nem lesz. Az akkori „őrülethez” ugyanis kellett egy olyan karakter, mint Rátgéber. Aki karizmatikus figura (sosem felejtem, amikor történelem szakon Tóth István tanár úr hosszasan, élvezettel értekezett a görög eredetű szó, a charisma jelentéséről), és aki olyan hatással van a környezetére, mint nagyon kevesek. Sokszor bizony elvitte a show-t egy-egy meccsen, olyan szenvedéllyel élt, mozgott, gesztikulált a pálya szélén, hogy nagyon sokan inkább őt nézték, mint a kosarakat – aztán a végén konstatálták, hogy megint a pécsi lányok győztek.
Tegyük hozzá rögtön, azért nem mindig irigyeltük a lányokat. Valahogy belémégett a kép, amikor a szegény ukrán légiós, Szvetlana Bojko jött le a pályáról, és Rátgéber majdnem „megette”, úgy megrángatta, hogy rossz volt nézni. Szóval nála tényleg nem volt pardon, a játékosait leküldte a bányába dolgozni, hogy aztán a sikereknek, a győzelmeknek, az aranyérmeknek köszönhetően hercegnőkként viselkedhessenek.
S ha már fentebb szóba került az, hogy milyen hatással tudott, tud lenni emberekre: Kiss Virág (aki ma már Takács-Kiss Virág) tizenhét évesen abbahagyta a kosárlabdát, majd Rátgéber meggyőzte, és visszatért. Azon a bizonyos beszélgetésen egyébként a mester elővett egy táblát, lerajzolt dolgokat, amikkel nagyon „betalált” Virágnak. Azóta Takács-Kiss Virág a magyar válogatott csapatkapitánya, és nemrég a világbajnokságon vitte a legjobb nyolcba a nemzeti csapatot! (Hogy mik kerültek a táblára, Rátgéber nem árulta el, azt mondta, kérdezzem meg Virágot – nos, megtettem, de mostanra a múlt ködébe vesztek az állítólagos grafikonok a szövegekkel…)
De visszakanyarodva az aranykorhoz: nem kérdés, abban az időben nagyon jó volt pécsi szurkolónak lenni. Az egész ország irigyelt minket, a csodájára járt női kosarasaink hegemóniájának. Rátgéber elképesztő sikerkorszakot teremtett, a dicsfényben pedig természetesen a szurkolók is fürödhettek – mámoros pillanatokat éltünk át.
Azóta elröppent húsz-harminc esztendő. Rátgéber megőszült – ahogy a szurkolók többsége is. A világ sokat változott, egyvalami azonban maradt a régi: továbbra is rajongva szereti a kosárlabdát. Fanatikusan. Tényleg ő az, aki hétfőtől vasárnapig reggeltől lefekvésig legszívesebben csakis az imádott sportágával foglalkozna, aki csak olyanokkal beszélgetne, akik hozzá hasonlóan magas szinten értenek hozzá. És ha ez megtörténik, nem hiányol semmit, kerek a világ.
Rátgéber zseni – sokan mondják ezt róla, ergo valószínűleg igazuk is van. Egy olyan színes, széleslátókörű egyéniség, akivel jó leülni beszélgetni sportról, zenéről, művészetről, borokról. Tegyük hozzá rögtön, nem egy könnyű eset, megvannak a maga hibái, rossz tulajdonságai – de ezeket most nem itt fogjuk taglalni. Egy zseni esetében ez amúgy is megszokott dolog.
Hogy lehet-e nem szeretni? Igen, lehet. Egyvalamit viszont nem lehet: nem becsülni mindazt, amit elért. Értéket teremtett. Fantasztikus dolgokat ért el edzőként, most pedig egy olyan intézményt irányít, a Nemzeti Kosárlabda Akadémiát, amelynek – nem túlzás – Európa-szerte a csodájára járnak. Az akadémia egy életútfilmmel köszöntötte a mesteredzőt – érdemes megnézni!
Nos, mi mást kívánhatnánk ezen jeles napon: még nagyon sokáig foglalkozhass a kosárlabdával!
Isten éltessen, Laci!
Ez is érdekes lehet
A kosárlabda iránti szeretete örök.
Az egyik legjobb opera került most a Pécsi Nemzeti Színház színpadára
Jövőre már sokkal jobb körülmények között lehet strandolni.
