Zseljko Djokics visszatért Pécsre, a női-kosárlabdacsapat visszament az otthonába, a Lauber Dezső Sportcsarnokba, nem mellesleg a sikerek, a jó eredmények is „megérkeztek”: az NKA Universitas Pécs a bajnokságban és a Magyar Kupában is bronzérmes lett, az Európa Kupában pedig a nyolcaddöntőig jutott. A vezetőedző lapunknak elmondta, elégedett azzal a játékkal, stílussal, amit a szezon során produkáltak, örül, hogy ismét Pécsett dolgozik, hiszen együtt lehet a családjával, és reméli, hogy a következő idényben már az Euroligában szerepelhetnek! Ugyanakkor van hiányérzete is…
Nem rossz kezdés: az első évben bajnoki és Magyar Kupa-bronzérem, valamint nyolcaddöntő az Európa Kupában. Zseljko Djokics érkezésével kétségtelenül megpezsdült az élet a pécsi nőikosárlabdában, ugyanakkor az is tény, hogy jó játékosok alkották ezt a csapatot, magyar válogatottak mellett akadtak remek légiósok, és a fiatalok is odatették magukat, jelezve, hogy a jövőben lehet majd velük számolni.
– A legjobban annak örülök, hogy a csapat visszatért a Lauberbe! – kezdte értékelését Zseljko Djokics. – Ahogy a szezon előtt is mondtam, éppen húsz évvel ezelőtt, 2004-ben itt, ebben a sportcsarnokban rendezték meg az Euroliga négyes döntőjét, a Final Fourt! Nekünk nem titkolt célunk, hogy megpróbálunk ismét olyan energiát hozni, úgy játszani, ami az akkori pécsi csapatra volt jellemző. Ha már itt tartunk: nagyon elégedett vagyok azzal, amilyen stílusban, ahogy játszottuk a kosárlabdát ebben az idényben! Az eredmények nem maguktól jöttek, mindig a kemény munkának köszönhetőek.
Persze jócskán akadtak nehézségek is, amelyeket nem volt könnyű orvosolni – akár szó szerint sem. December közepén például megsérült a csapat motorjának számító Studer Ági válla, fél évet így játszott végig, a napokban fogják műteni. Nagyon fontos láncszem volt Nadija Szmailbegovics is, aki a Girona elleni meccsen súlyos térdsérülést szenvedett, aztán a bajnokság végére elveszítették Rátkai Esztert, valamint korábban a tehetséges, mindössze 16 éves Kecsmárik Olíviát is.
– Ezeket a sérüléseket elsősorban a sportolók miatt sajnálom, illetve azért is, mert így mindig benne marad a levegőben, hogy mi lett volna, ha mindez nem történik meg… Ki tudja, mire lettünk volna képesek?! Tényleg olyan energiát éreztem ebben a csapatban, mint például tíz évvel ezelőtt Szekszárdon, amikor ott kezdtem el dolgozni!
A szakvezető elárulta, nagyon örül annak, hogy ez a csapat mennyire vevő volt a munkára. Nem ismerték egymást, korábban egyedül csak Studerrel dolgozott együtt, így számára is nagy kihívást jelentett ez az idény.
„Jó volt látni, hogy bejött az a módszer, az a stílus, amivel én dolgozom. Elég precíz vagyok, így eleinte fura volt a lányoknak, hogy a meccsek előtt mindig leírom, védekezésben és támadásban mik a fő célok az ellenféllel szemben, mit és hogyan kell megállítani, ezt a papírt pedig mindig odarakom nekik az öltözőben. Mint az iskolában. Aztán megszokták, és amikor esetleg nem tettem ezt meg, akkor máris azzal jöttek, hogy most mi lesz, hogyan fogunk játszani, ha nincs meg a terv?”
De általában megvolt a terv, és legtöbbször működött is. A pécsi lányok a Lauberben minden „nagyhalat” legyőztek legalább egyszer, elvérzett itt a későbbi bajnok Sopron mellett a Diósgyőr, a Győr és a Szekszárd is – hogy a spanyol éllovasról, a Gironáról már ne is beszéljünk! Szóval nagyon sok örömet szerzett ez a csapat a szurkolóknak, akiknek a létszáma kétségtelenül nőtt a lelátón, de azért, valljuk be őszintén, lehettek volna többen is, elbírt volna a Lauber még néhány száz drukkert…
– Nagyon reméltem, hogy lesz legalább egy olyan meccsünk, amelyet teli csarnok előtt játszunk le. Sajnos ez nem történt meg. De nem azokkal kell foglalkozni, nem azokról kell beszélni, akik nem jöttek el, hanem azokkal, akik ott voltak a lelátón, és szurkoltak nekünk: ezúton is köszönöm nekik, hogy kijöttek és segítettek a csapatnak! A játékosoknak tényleg nem mindegy, amikor vetődnek egy labdáért, hogy utána néma csend van, vagy nagy tapsot kapnak, és hallják, hogy a közönség értékeli a mozdulatot, az akarást. Ha az utóbbi történik, akkor a következő alkalommal is ugrani, küzdeni fognak. A legfontosabb az lenne, ha az egész város átérezné, hogy itt most van egy szikra, és mindenki segítene abban, hogy fellobbantsuk a tüzet! Ahogy ez annak idején sikerült Pécsett.
Ahhoz a tűzhöz természetesen a folytatásban is jó eredmények kellenek, anélkül biztosan nem fog menni. Djokics úgy gondolja, ezt a csapatot most együtt kell tartani, mert egyrészt nem is drága brigád (bizony, ez is fontos), ráadásul egy igazi pécsi csapat, amelynek a tagjai szeretnek itt lenni, szeretik a várost, nagyon jól érzik itt magukat!
– Van jövője ennek a csapatnak, ebben biztos vagyok. Jó volt látni, érezni, hogy amikor egy-egy meccs előtt mondtam a lányoknak, hogy harcoljunk a pécsiekért, mert az egész várost képviseljük, őket ez abszolút motiválta! Amikor harcoltak, és mindent kiadtak magukból, nekem mindegy volt, hogy nyertünk vagy kikaptunk, elégedett voltam. Annak pedig nagyon örülök, hogy mindenki nagyon keményen dolgozott, és ennek köszönhetően egytől egyig előreléptek. Gratulálok mindenkinek, a szakmai stáb tagjainak is, mert a saját területükön ők is fejlődtek. Szóval amellett, hogy együtt kell tartani a keretet, hozni kell még egy-két játékost, akikkel még feljebb tudunk lépni – mondta Djokics, majd kitért arra, hogy a bajnoki bronzéremnek köszönhetően bizony szintet léphet a pécsi csapat. – Az utóbbi években a magyar bronzérmes rendre lehetőséget kapott arra, hogy játsszon az Euroliga selejtezőjében, de volt olyan is, hogy selejtező nélkül bekerült a sorozatba. Elképzelhető tehát, hogy a következő szezonban már vissza tudjuk hozni Pécsre a legrangosabb európai kupasorozatot, az Euroligát! Ha jól emlékszem, utoljára 2010/2011-ben játszottunk a legjobbak között. Engem nagyon motivál az, hogy ismét a legmagasabb európai szintre kerüljön a pécsi női kosárlabda!
Persze nemcsak a pécsi szurkolók örültek annak, hogy Djokics visszatért, hanem a családja is. A szekszárdi edzősködés, az állandó ingázás ugyanis nem volt könnyű feladat, jóval kevesebb időt tudott a feleségével, a gyerekeivel tölteni, mint amennyit szeretett volna.
– Abszolút családorientált vagyok, szeretek a családommal lenni, napközben besegíteni, ügyeket intézni, a gyerekeket vinni ide-oda. Amikor Szekszárdon voltam, erre nem volt lehetőségem, hiszen reggel elmentem, és csak este értem vissza – mesélte Djokics, akinek mindkét gyereke, Anna és Márkó is kosarazik a Nemzeti Kosárlabda Akadémián, és mindketten a Belvárosi Általános Iskola tanulói. – Most tartunk egy kis rövid szünetet, néhány napra elutaztunk Olaszországba, aztán jön a gyerekeknek a finálé az iskolában! Ilyenkor nekünk, szülőknek is elő kell venni a könyveket: én vagyok az angol és matek szakos tanár, feleségem, Eda pedig a nyelvtanért felel. Az az igazság, hogy nagyon szeretem Pécset, lassan hosszabb ideje élek már itt, mint amennyit a szülővárosomban, Újvidéken töltöttem. Szerintem itt fogunk élni életünk végéig. Jól érezzük magunkat.
A szezonhoz gratulálunk, sok szép évet kívánunk még Pécsett, és persze hadd jöjjön egy újabb euroligás korszak!
