A Messinában megrendezett Final Fourt még úgymond „álfotósként” járta meg, az utóbbi években azonban kevés olyan nagyobb női kosárlabdaesemény volt Európában, amelyet ne kapott volna lencsevégre. Hogy mit jelent Rébay Viktor számára a sportfotózás, most megtudhatják!
Főállásban egyetemi tanársegéd a PTE TTK Informatikai tanszékén, ahol főként a számítógép-hálózatokkal és az informatikai biztonsággal kapcsolatos tárgyakat oktatja a mérnök-informatikus, mérnöktanár végzettségű Rébay Viktor. De hogy jött képbe a fotózás?
– Abszolút véletlenül csöppentem bele! – meséli. – Annak idején fejlesztettem egy beléptető rendszert egy fitneszteremnek, amivel valahogy találkozott Rózsa Gábor, a pécsi női kosarasok akkori ügyvezetője. Én akkor még csak szurkolóként jártam kosármeccsekre. Egy szép reggelen aztán felhívott, és megkért arra, hogy nekik is készítsek egy hasonló beléptetőrendszert. Nagyon boldogan megcsináltam, s gyakorlatilag ennek köszönhetően kerültem a lelátóról a parkettára, a csapat közelébe. Jött a 2001-es legendás messinai Final Four, a négyes döntő, amire pedig mindenképpen ki akartam jutni, látni akartam a MiZo-PVSK-t. Bodor Janival (aki a csapat honlapját fejlesztette és üzemeltette) kitaláltuk, hogy akkreditáljuk magunkat, ő lesz a sajtós, én meg a fotós. Bejött, elfogadták! Valakitől kértem kölcsön egy digitális kompakt gépet, és irány Messina! Na, így kezdődött!
Messinában még fogni kellett a „zöldfülű álfotós” kezét. Kálmándy Ferenc segített neki, pátyolgatta, bíztatta: ne legyen félénk, ne ide álljon, hanem oda, ésatöbbi. Talán már akkor megérezte, hogy egy tehetséges leendő kollégába botlott, ki tudja?!
Ebben a történetben nagyon sok véletlen volt, de az élet már csak ilyen. Innentől kezdve viszont nagyjából egyenes út vezetett odáig, hogy bár a fotózás továbbra is leginkább egy hobbi, professzionális szinten űzi.
– A 2006-os női U20-as Európa-bajnokságon már én voltam a nemzetközi szövetség, a FIBA fotósa. Referencia-munkaként vállaltam el, s mint a későbbiek mutatják, elégedettek lehettek velem. Azóta ott tartok, hogy a magyar szövetség legtöbb eseményét én fotózom, ott vagyok női vonalon a FIBA nagyobb európai rendezvényein, egy ideje bejött a képbe a 3×3-as kosárlabda, és sokat dolgozom a Rátgéber Akadémiának is. Több felnőtt női Európa-bajnokságnak, Euroliga Final Fournak voltam az első számú fotósa, és több korosztályos világversenyt is fotóztam már a FIBA számára.
Ahogy az élet más területein, úgy itt sem árt, ha az ember talpraesett. Ha Rébay nem lenne az, sosem lehetett volna a Tall Blacks, vagyis az új-zélandi férfi kosárlabda-válogatott fotósa – még ha csak rövid ideig is.
– Ez egy jó sztori volt! Éppen Dél-Koreában éltünk a párommal, amikor meghallottam, hogy a Tall Blacks Szöulban játszik vb-selejtezőt. Mivel ott kevesebb lehetőségem volt fényképezni, simán írtam nekik egy mailt, amelyben elküldtem a referenciáimat, és megérdeklődtem, nem lehetnék-e a fotósuk ezen az eseményen. Rábólintottak! Én pedig nagyon élveztem ezt a munkát.
Ahogy sok másikat is. A fotózásnak köszönhetően többször is járt Portugáliában – ide jár vissza a legszívesebben, mert az eddigi tornákon csupa remek emberrel találkozott. Itt volt szemtanúja 2016-ban az olasz Cecilia Zandalasini sztárrá válásának, aki az egyik kedvenc női játékosa.
– A tornát ugyan Spanyolország nyerte két ponttal, de ha valaki élőben látta a döntőt, akkor egészen biztosan nem ez fog neki beugrani. Sokkal inkább az, hogy az egész csarnok az extázisban játszó, majd a lefújás után könnyeivel küszködő Zandalasinit ünnepelte, aki a következő évben már WNBA bajnoki címet szerzett a Minnesota Lynx csapatával. Újabb szerencsés véletlen, hogy hazafelé a Porto–München járaton egymás mellett ültünk a repülőn…
Érdekes, hogy amolyan sport-, és azon belül is sportági sovinisztának mondhatjuk: szinte csak kosárlabdát fotóz, nincsen ott focimeccseken, kéziderbiken. Ezt szerette meg, talán a kezdetek miatt. Nem is vágyik másfelé, mint mondja, ebben a közegben nagyon sok barátra lelt, szereti ezt a miliőt.
– Esküvőket végképp nem fotózok, nem az én világom! Megmondom őszintén, olyan munkákat vállalok el szívesen, amelyek kapcsán biztos vagyok a tudásomban, ennek köszönhetően pedig olyan lesz a végeredmény, amivel mindenki elégedett, boldog lesz!
Milyen jól jöhet egy profi fotós egy családban, gondolhatnánk: biztos szuperek a családi képek, kiválóan vannak megörökítve a különböző fontosabb események, kirándulások. Rébayéknál nem így van.
– Viszonylag kevés családi képet készítünk, azt is általában telefonnal – árulta el Viktor, aki feleségével, Melindával egy hároméves kislányt, Juliannát nevelik. – Macerás ám cipelni a felszerelést! Amikor ismerősök, barátok kérdezik tőlem, hogy milyen fényképezőgépet vegyenek a családi események, nyaralások megörökítésére, akkor rendszerint azt vágom rá, hogy egy jó telefont!
Nagyon sokszor áhítattal nézzük, ahogy a kosármeccsen előveszi a hatalmas objektíveket. Sejtjük, hogy nem egy filléres dolog, bizony így is van. A nyakában és az állandóan vele lévő táskájában ott van egy jobb személyautó ára: a két fényképezőgépváz, az objektívek, a gyors laptop biztosan megér úgy 6-7 millió forintot. „Erre a munkára rengeteget lehet, és talán kell is költeni. A képet ugyan a fotós készíti, de a rendelkezésre álló eszközök meghatározzák a lehetőségeket.”
Kiemelt kép: Alina Cojocaru
