Akik az utóbbi évtizedekben rendszeresen jártak kosármeccsekre a Lauber Dezső Sportcsarnokban, biztosan ismerik. Annak idején játékvezetőként volt ott a pályán, aztán a zsűriasztalnál dolgozott, segített – a segítőkészség, a jóindulat mindig jellemző volt rá. Cserkuti András, Csuti, vagy ahogy nagyon régen, még a focipályákon hívták, a „kis Puskás” már könyveket is írt szeretett sportágával kapcsolatban, és most, 79 évesen is tagja még a Baranya megyei szövetség versenybizottságának. Elárulta nekünk, hogy már készül a harmadik könyv, miként azt is, hogy ilyenkor, az ünnepek táján sem serénykedik a konyhában, csak a lógatós teában érzi magát nagy művésznek, valamint az is kiderült, hogy imádja a madarakat.
Nagyon sok örömet szerzett az utóbbi években a pécsi, baranyai kosárlabdát szeretőknek, a korábbi játékosoknak, edzőknek, vezetőknek, szurkolóknak azzal, hogy a Facebook-oldalán szinte napi rendszerességgel osztott meg régi cikkeket, fényképeket – elsősorban a Dunántúli Napló archívumát használva. Olyan pillanatokat elevenített fel ezzel, amelyek ugyan ott élnek mindannyiunk emlékezetében, de az ilyen „segítség” nélkül bizony nem biztos, hogy egy-egy évforduló, jubileum alkalmából maguktól eszünkbe jutnának.
– Írtam már két könyvet a baranyai kosárlabdázás kapcsán (A kosárlabda története Pécs-Baranya 1930-1969 és A Baranya megyei Kosárlabda Szövetség 1946-2021 – A szerk.), ami természetesen nagyon sok kutatómunkával járt – mesélte Bandi bá, akit épp akkor kaptunk telefonvégre, amikor a madáretetői környékén sertepertélő vércsét figyelt. Nagyon szereti a madarakat, eteti a cinkéket és a csurikat is, de jönnek szarkák és mátyásmadarak is. – Valaki egyszer megjegyezte, látva a jó képeket, cikkeket, hogy miért nem adom őket közre, ha már úgyis dolgozom velük. Innen indult az egész: majdnem minden nap kiteszek egyet. A neten is találok hozzá anyagot, illetve sokat járok könyvtárba. Jelentős archívumot gyűjtöttem már össze, egyszer Várhalmi Zsoltnak mondtam, hogy lehet vagy két-háromezer képem, mire megjegyezte, hogy ez bizony több, akár nyolcezerig is eljuthattam már. Szeretem csinálni, mert megesett, hogy olyan képeket, emlékeket jelentettem meg, amelyek nem voltak meg az adott családnak, és egy férfi bizony sírva fakadt örömében, amikor meglátta őket!
Cserkuti András nem csak ezzel szerzett örömet az utóbbi évtizedekben. A kosárpályán, illetve a zsűriasztalnál is jót jelentett, ha ott volt.
– A bátyámat 1946-ban leigazolta a PVSK, úgyhogy kétéves gyerekként már ott mászkáltam a pályán, és kerestem a labdát. A családdal jártunk meccsekre: általában délelőtt tízkor volt kosár, aztán délután foci, este pedig bunyó. Természetesen én is kosaraztam, középiskolás koromban dőlt el, hogy ezt a sportágat választom, mert azért focizni is szerettem. Nem lehettem rossz, „kis Puskás” volt a becenevem, mert mindkét lábbal jól bántam a labdával. A Ledina-Balokány-Tettye között születtem, ott vagy csibészek voltak, vagy sportolók! A PVSK-ban is játszottam, a Bércesivel együtt fociztunk. Aztán ugye jött a kosárlabda, de hamar kiderült, hogy játékosként nem sokra vihetem, így aztán már tizenévesen a játékvezetés és a szövetségi munka felé fordultam. A Széchenyi diákjaként én képviseltem az iskolát a szövetségben, 1963-ban pedig már játékvezetői vizsgát tettem.
Bár elsőosztályú játékvezető volt, sok élvonalbeli meccset nem kapott. Összerúgta a port a fővárosiakkal, ezután nem nagyon osztottak neki lapot. A 2000-es évek elejéig azonban folyamatosan bíráskodott, s bizony megvolt a respektje: „Ha rendet kellett tenni valahol, akkor minket küldtek Parádi Péterrel.”
A sípot idővel letette, de a kosárlabdában így is rengeteg feladat találta meg. A Baranya megyei szövetség versenybizottságának volt a tagja, majd elnöke is, és a megyében az ő nevéhez köthető az asztalszemélyzet képzése.
– Ezt is nagyon szerettem, amikor Euroliga négyes döntőt rendeztünk, akkor is mi voltunk ott a Klárival, Kövecsessel és Tóth Kálmánnal. A zsűriasztalnál általában időt mértem, de sokszor csak „vezényeltem”, felügyeltem az ott zajló munkát.
És eközben természetesen élvezte azt, ami a pályán zajlik. Rengeteg mérkőzésnek volt a szemtanúja, nagyon sok játékos pályafutását, edző munkásságát nézhette végig az évek, évtizedek során. Nem csoda, hogy akadt néhány kedvenc…
„A Banna, Bátor, Pánczél nevével fémjelzett korszak például nagyon jó volt! Aztán ott voltak a lányok, Verbőcziné, Russainé, Molnárné, Szabóné és a többiek, őket is nagyon szerettem. Imádtam nézni Pálvölgyit, Varasdit, Rabot és Vojteket, mert ezek a fiúk úgy tudtak játszani a labdával, hogy csak na! Aztán persze csodálatos volt, amikor Hollós, Sztojkovics, Balázs Hajni bajnokságot nyertek, majd jött az euroligás korszak. És ne feledjük a Pécsi Postást sem, mert mindezzel párhuzamosan azt a csapatot is érdemes volt nézni!”
Nos, ha Bandi bával jó néhány órát, egy-két napot beszélgetnénk, már meg is lenne az anyag egy könyvhöz. Vagy kettőhöz. Nagyon sok mindent átélt a pécsi/baranyai kosárlabdaéletben, így nem csoda, hogy arról is megvan a véleménye, amikor két pécsi csapat éppen egymással rivalizál. Láttunk ilyet nem is olyan régen női vonalon, most pedig az NKA Universitas Pécs és a PVSK-Veolia férfi csapata is az élvonalban szerepel.
– Ezeket a helyzeteket nagyon rosszul viselem. Bevallom, a szívem a PVSK-é, de a női meccsekre most is kimegyek a csarnokba. Sajnos a szövetség szerepe már nem olyan, mint régen, amit hibának tartok. A PVSK és a Nemzeti Kosárlabda Akadémia esetében például javasoltam, hogy ültessék le őket egymással, és oldják meg ezt a helyzetet úgy, hogy az egyik csinálja a nőit, a másik a férfit, de nem lett belőle semmi.
Persze a kosárlabdán kívül is van azért élet a Cserkuti családban, főleg ilyenkor az ünnepek idején. Szenteste otthon volt az egész család, felesége, Gabriella, két lányuk, Erna és Gabriella, továbbá van két unoka, Attila és Balázs, valamint két dédunoka, Léna és András is. Bandi bá szeretett sportága felé egyedül Balázs közeledett, aki le is tette a játékvezetői vizsgát, de aztán az élet másfelé sodorta. Kérdésünkre kiderült, hogy a család fiatalabb tagjai hiába emelnének kalapot ilyenkor, az ünnepek alatt Cserkuti András szakácstudománya előtt, a síppal bizony jobban bánt, mint a fakanállal.
– A két nagyanyám, édesanyám, a nővérem és a feleségem mellett én bizony nem fértem be a konyhába, nem is éreztem ott otthon magam. Úgyhogy, bevallom férfiasan, nem főzök. Egyedül a lógatós teában érzem magam nagy művésznek!
Sebaj, mert az élet más területén bizony sokat letett az asztalra. Kedves Bandi bá, nagyon kíváncsian várjuk a készülőben lévő harmadik könyvet, amelyben majd a baranyai kosárlabda történetét dolgozza fel 1970-től a kilencvenes évek elejéig. És persze ne hagyja abba azt a jó szokását, hogy szinte minden nap meglep minket, sportszeretőket egy-egy régi cikkel fényképpel – nagy örömet szerez vele!
