Időről időre erőre kap egy mítosz a modern társadalmakban arról, hogy a politika és a politikusok rosszak, a politikai pártok pedig nem az embereket, hanem önmagukat képviselik csak, ezért pedig nem politikusokra, hanem átlagemberekre kell bízni egy város (netán egy ország) vezetését. Persze ez egy hamis mítosz, mivel tévedésből, nem tudásból vagy szándékosan, de félreértelmezi a politika és a politikus szerepkörét; és abban a hitben ringatózik, hogy majd egy „jó ember” összekovácsolja a közösséget egy nagy közös cél érdekében, és helyettünk, de nekünk eléri a célt. Ez utópia!
Egy átlagember pont annyit is tud elérni, mint addig: átlagos teljesítményt. Ez nem értékítélet, hanem tény. Ő egy közülünk, egy az utcáról.
A jó vezetők, az átlagból kiemelkedni képes emberek éppen azért értékesek, mert nem átlagosak, nem középszerűek, hanem felülteljesítenek ezen. Húznak fölfelé. Szorgalmasabbak, okosabbak, kitartóbbak, eltökéltebbek, mint a szomszéd az utcából.
Mivel a politika, vagy a politikai pártok a demokrácia szükséges – és nélkülözhetetlen – velejárói, az mítosz, hogy politika nélkül lehet politikát csinálni. Aki elhiszi, hogy ez mégis lehetséges, az álomvilágban él, és a valóságot nem képes elfogadni.
A politika mi magunk vagyunk, vagyis a politika olyan, mint mi. Mi csináljuk a politikát és a politikusokat. Mi választjuk meg őket, hogy bennünket képviseljenek – ez a népképviselet. Ha átvernek, becsapnak, vagyis nem azt teszik, amiért odaküldtük őket, akkor másokat választunk helyettük.
Bár egyes ókori filozófusok szerint ideális esetben lehet(ne) az egyszemélyi uralom a legjobb mindenkinek, amikor egy feddhetetlen kiválóság dönt mindenről, az emberek meg jólétben és boldogan éldegélnek, ezt azonban a történelemi tapasztalatok nem igazán igazolták vissza: a türannosz nem a jólétet hozta el, hanem a zsarnokságot. Ugyanez volt tapasztalható a „csőcselék” uralma esetén is, amikor 0-24-ben dolgozott a nyaktiló, vagyis a guillotine. Az sem volt remek!
Az emberi történelem és létezés évezredei alatt csak a közösség volt képes túlélni, az egyén sosem. A magányos farkasok halálra voltak ítélve, ha ügyesek voltak, akkor kicsit tovább éltek. Az ember egyedül gyenge, a közösség viszont erős. A játékszabályok pedig most olyanok, hogy a politikát márpedig politikusok művelik. Akkor is politikusok, ha nem annak nevezik magukat.
Rajtunk múlik, hogy kiket küldünk játékba azért, hogy helyettünk, de nekünk játszanak.
Hiszen mi csak átlagemberek vagyunk, szomszédok.
