Talán már megkésve írok az Adventról, de amit írok, az érvényes mindenkor, és mindenhol. Még itt Pécsett is!
Nem vagyok abban túl magabiztos, hogy hányakat fog érdekelni nagyapám története, de talán a karácsony szellemiségéhez még odafér némi szentimentális nosztalgia.
Gyulán születtem, ott ahol a „szik és a mag találkozik”. (A székely és a magyar). A Nagy-Alföldnek abban a csücskében a férfiakra különösen jellemző (volt), hogy feleslegesen nem törték meg a szép csendet. Így nagypapám sem volt szószátyár ember. Akkor szólalt ’, ha valóban indokolt volt a helyzet, és persze akkor, amikor az unokának mesélt. Egyetlen unokája voltam a nagyszüleimnek, így nagypapa különösképp fontosnak találta, hogy minden lelkében lakozót rám testáljon. Felnőttként úgy érzem, hogy ez az örökség az a kincs, ami kifogyhatatlan, és végtelen gazdagságként gazdálkodhatok vele.
Nagyapám „fizikális reménységből” hentes lett. Az első világháború idején született. Apja elesett, félárva lett, és sokat éhezett. „Lelki reménységnek”, papnak szánták, de úgy érezte, hogy hentesként tudja majd ellátni élelemmel a családot.
Amikor még Papi élt, az advent nem négy hétre volt nekünk ’szorítva, hanem Márton napja jelentette az ünnep küszöbét. Kisböjt volt advent hat hete. A böjt ellenére András nap (november 30.) volt a disznóölés első napja, és egészen fényhozó Tamásig (december 21.) volt szabad böllérkedni. A – talán sokunk számára még gyermekkorunkból ismeretes – disznótor csak hazánkban jellemző szokás. A disznótor nálunk engesztelő-tor. lyenkor a teremtő Istent engeszteljük ki azzal, hogy „akit” meg kellett öljünk, elengedjük a világból, mint a bennünk élő zsivány disznóságot. (Nagyapáink még személyként gondoltak a disznóra, anno „valaki” volt a magyar ember számára.)
A családomban jellemzően késői gyerekek születnek. Nagyszüleim és szüleim is igencsak érett korban vállaltak gyereket, így közöttünk nagypapával sok-sok-sok évtized volt a korkülönbség. Teljesen más emberek voltak „a régiek”. Nem ítélkezem, hogy mi most a selejtes, leromlott, mihaszna társa(dalom)ság lennénk. Csak nagyon másak vagyunk.
Kislány voltam, ezért nem engedtek a disznóölés közelébe. (Édesapám úgy mesélte, hogy neki kisfiúként segítenie kellett). Amikorra bevégzett a disznó, addigra általában valahogy mégis odakeveredtem a férfiak mögé. Többször láttam, ahogy a Papi megsimogatja az élettelen disznó fejét, és azt mondja neki: „igen öreg, ennyi volt”. Az ember ilyenkor önmagát ölte meg. Önmagában az év során felgyűlt gyarlóságot, bemocskosultságot. A gazdának ilyenkor pálinkát kellett adni, mert nem bírta volna ki másképp. Ezután csendes békességet hagytak a disznónak. Vagy félórányi gyászhangulatban, dermesztő csendben folytak a munkálatok. Persze a reggelire már – talán az háziszesz segedelmével – oldódott a hangulat.
A disznótor legfontosabb momentumaként, kora délutánra a kályha köré tálakat pakolt ki nagyanyám. Azokba kerültek a kóstolók. Tett bele a töpörtyűből, hurkából, kolbászból. Én, a kisgyerek pedig alig vártam, hogy vihessem a rokonoknak, sógoroknak, komáknak és szomszédoknak.
Adventkor különösképpen fontos volt, hogy amikor az „élő fény szűkült”, a családok „ízt kapjanak” más családoktól. (Talán nem véletlen, hogy a középkorban az íz szavunk a lelket, a bennünk rejlő fényességet jelentette.) Nagyapámnak fontos volt, hogy ezeket elmesélje nekem, hogy megismerjem a várakozási hetek, és az eljövetel hagyományait. Meseszálakba – talán, hogy könnyebben megjegyezzem – fonta anekdotáit.
Az íz hihetetlen fontos dolog! – mondta. Ez a világ egyre íztelenebbé, egyre lélektelenebbé válik. A „plázaíz”, amit már nem a (házi)asszonyok tesznek a vacsora-, és az ünnepi asztalra: íz-telen. Emlékszem, hogy amikor még hoztak kóstolót, akkor többet megélt szüleim, pláne nagyszüleim illatról meg tudták mondani, hogy kitől van az ajándék. Minden családnak más-más íze volt. Amikor hátul dolgoztak az udvaron, a sógor, a koma csak letette a konyhaasztalra a kis tálat. Mindig nyitva volt a kapu. Nem vártak hálálkodást.
Mellesleg, szép szokás volt visszagondolva, hogy vendégségbe menet mindenki zsebében ott volt egy alma. Minden családnak más volt a fája, más alma termett rajta, más vitaminokkal. Nem volt szokás felkapni az asztalról, és egyedül megenni. Úgy emlékszem, hogy nagymamám – nem mosta meg, mert nem volt permetezve – csak megtörölgette a vendégalmákat, felvágta cikkekre, és szétosztotta a családnak. Jelképesen a másik család lelkét osztotta meg velünk.
Pogácsa, és pálinka mindig volt minden háznál. Mindennek íze volt, és mindennek egyedi íze. A vendéglátó ezekkel kínálta az érkezőket.
„Ez a világ” megszüntette annak lehetőségét, hogy otthon ízeket adjunk, kapjunk. Mivel nekünk nőknek is dolgoznunk kell, már nem kínáljuk saját ízzel a családot. „Előemésztett”, könnyű-felszívódású gyorsételeket viszünk haza vacsorára. A reggelije és az ebédje ki tudja honnan van (és megvan-e egyáltalán) a párunknak, férjünknek, gyerekünknek, szüleinknek?
A teríték is hihetetlen fontos dolog. Volt. Terítő nélkül nem került étel az asztalra. Nagyapám úgy mesélte, hogy ez a női anyaméh szimbóluma. Ezért volt hófehér, és mindig tiszta. (És ezért bújtunk alá gyerekként, ha olyan vendég jött, akit nem szerettünk. Nem akartuk látni, és megóvást éreztünk a be-terítőtől.) Gondosan vigyáztunk rá, hogy ne piszkítsa folt a terítőt. Szinte fájt, amikor bekoszolódott az abrosz.
Karácsonykor három terítőt tett nagymama az asztalra. Ez a három egyházi ünnepet jelképezte. (Karácsony, húsvét és pünkösd). Az éjféli mise után terítettek csak meg: „Hová sietsz Picúr!?” – Pom Pomra utalva vicceskedett Papi, amikor már olyan öregek voltak, hogy a szüleimnek átadták a karácsonyi vacsora rendezését. Arra utalt ezzel, hogy Szenteste hét óra körül már szervíroztuk a fogásokat. (Eszembe jut erről az az elhíresült netes mém, amikor a farkas odamegy a tábortűznél ülő emberekhez. Mi baj lehet belőle!?…Hm… A következő képen egy bohócmaskarába öltöztetett csivava látható. Ja, és azóta már november végétől áll a karácsonyfa a lakásokban.)
A Szenteste Ádám és Éva bűnbeesésének napja. Az éjféli mise a fényhozó. Az udvari lucon, a „lux”-on az éjféli mise után gyújtottuk meg a nagyszüleinkkel a gyertyákat. Amíg nagypapáék tartották a családi karácsonyt, addig nem is volt a házon belül a karácsonyfa. Nem voltak hajlandók Brunszvik Teréz germán karácsonyi szokását átvenni (aki 1824-ben állított először karácsonyfát).
„Hová sietsz Picúr!?” Már novemberben áll a fa. És már a karácsony előtti hetekben posztoljuk fotóinkat a kikerázott nappalijainkról, rudolfosba öltöztetett autóinkról, a’ zárkádos, plázás, bevásárlószatyros „aranyborjas” napjainkról. Elérkeztünk abba az „aranyalmába”, amikor már teher lett a karácsony, és alig várjuk, hogy túllegyünk rajta.
Kívánom, hogy idén együtt főzzetek harmóniában olyan „ízt”, ami jövő karácsonyig megvilágít szeretettel benneteket!
„Kerek Isten fája, szép tizenkét ága,
szép tizenkét ágán ötvenkét hajtása,
ötvenkét hajtáson három aranyalma,
aki kitalálja, hull az áldás arra.”
Áldott karácsonyt kívánok!
