Kölcsey-Gyurkó Sára akkor került reflektorfénybe mind a szakma, mind a nagyközönség számra, amikor megnyílt Pécsett az első önálló kiállítása a Zsolnay-negyedben. A dokumentarista családfotós azóta több elismerést is bezsebelt - többek között első helyezést is nyert önarcképével a 38. Magyar Sajtófotó Pályázaton. Most egy újabb díj kapcsán beszélgetünk: a rangos Documentary Family Awards pályázatán több ezer beküldött kép közül kapta meg a zsűri különdíját.
– Milyen képpel pályáztál?
– Nem vagyok egy tudatos pályázó: sokszor elfelejtek képeket beadni vagy bizonytalan vagyok abban, hogy érdemes-e pályáznom. A Documentary Family Awards-nak viszont nagyon erős a marketingje, így rengeteg e-mailt, Facebook-bejegyzést kaptam, hogy rászánjam magam a jelentkezésre. A fotó az egyik tavalyi esküvőn készült, ahol én voltam a hivatásos fotós. Zsuzsi és Dani bábművészek, az esküvőjük is egy spontán országos bábos találkozó “zárórendezvénye” volt, ami tele volt katartikus, spontán és vicces pillanattal.
– Erről a felvételről is sugárzik az őszinteség, a spontaneitás, ahogy minden fotódról. Hogyan találod meg ezeket a pillanatokat?
– Legyen szó egy esküvőről vagy csak egy család átlagos napjáról, igyekszem úgy jelen lenni, mintha én is a család egyik közeli hozzátartozója lennék. Ehhez nem elég nyitott szemmel járni, hanem teljes szívvel-lélekkel ott kell legyek az első perctől kezdve, akár 12 óra intenzív munka után is. Igyekszem nemcsak a fő eseményekre koncentrálni, hanem keresni, kifigyelni ezeket a spontán pillanatokat és dolgozni a témán, hogy a kép visszaadja a nap hangulatát.
– Szeretünk a tökéletesség képében tetszelegni, ennek ellenére egyre nagyobb érdeklődés övezi a dokumentarista fotózást. Szerinted miért lehet ez?
– Örömmel tapasztalom, hogy egyre nagyobb a nyitottság az emberekben a dokumentarista műfaj felé. Nagyon sok pozitív visszajelzést, megkeresést kapok én is. Az emberek jobban tudnak azonosulni az őszinteséggel, ugyanakkor még mindig kevesen merik teljes egészében önmagukat felvállalni, mert a képek célja még mindig a legtöbbek esetében a lájkszerzés, nem pedig életük egy szakaszának a történetírása.
– Az elmúlt években több olyan fotóprojektet is indítottál, amelyek nem hétköznapi témát ragadnak meg. Az egyik ilyen fotósorozatodban a gyermekágyas időszak szépségeit és nehézségeit igyekeztél megmutatni. Mesélj erről a projektedről!
– Szeretek olyan témákhoz nyúlni, amelyek a nőiséghez, a női lét kihívásaihoz kapcsolódnak. Ez a jelenleg is futó projekt, a postpartum, azaz a szülés utáni első hat hét eseményeit meséli el több nő történetén keresztül. Személyes és más anyatársak élményeiből azt is tapasztalom, hogy még mindig vannak olyan témák, amelyek tabunak számítanak, vagy éppen idealizáltan mutatják be az anyaságot.
– Az egyik ilyen tabutéma a szülés és az azt követő első hónapok. Mindezt tetézik a – főként – közösségi médiában gyökerező külsőségekben megnyilvánuló elvárások, amik az anyákra nehezednek. Még mindig kevesen merik felvállalni a sebezhetőségüket, kevesen beszélnek a kétségeikről, a nehézségeikről. Holott az ezekről való beszéd rendkívül fontos lenne nem csupán nekünk nőknek, anyáknak, hanem az egész társadalomnak. Egy egészséges társadalomnak egészséges anyákra van szüksége, ezért is érdemelnek több tiszteletet és megbecsülést. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha meghallgatjuk a történeteiket és közösen munkálkodunk azon, hogy a társadalmi megbecsülésük nagyobb legyen.
– Ne felejtsük el, hogy te magad is négy fiúgyermek édesanyja vagy! Ha valaki tudja, hogy milyen nehéz egy pici babával, akkor az te vagy. Máig fotózod a fiaidat?
– Mindegyik gyerekemmel másként éltem meg ezt az időszakot. Szerencsére, amikor az első hármat szültem még nem volt ilyen erős a közösségi média, az internet jelenléte.
Ha nehézségem támadt, akkor édesanyám vagy a közeli anyatársaim segítettek. Nem volt ekkora nyomás rajtunk, nőkön, hogy szülés után, hogy kell kinézni, nem voltak influenszerek, akik nyomatták volna a sok sületlenséget a helyes táplálkozásról, az altatásról, az anyukasminkekről.
A negyedik gyermek születése utáni időszak lelkileg volt megterhelő és pont a fotózás volt az, ami segített “életben tartani”. A fiaim már ketten félig-meddig felnőttek, a középső a kiskamaszkorban, a legkisebb pedig most kezdi az iskolát. Elég összetett időszakot élünk meg a sok munka mellett, így most kevesebb lehetőségem van őket fotózni, az együtt töltött időt igyekszem tartalmasan eltölteni velük.
– Legutóbb – ahogy mindannyian – a Covid miatt voltunk összezárva, ekkor próbáltam a helyzetből adódó frusztrációmat fotózással levezetni. Ebből született meg a fckcovid-sorozat, amelynek remélhetőleg már nem lesz folytatása.
– Miket tervezel még a közeljövőben? Pályázatok, projektek, különleges munkák…
– A Covid miatt még mindig nehéz tervezni, ugyanakkor rengeteg témaötletem van, sok érdekes élethelyzettel, emberrel hoz össze a sors, akiket érdemes lenne bemutatni. Viszont a család, a “kötelező” munkák most a legfontosabbak, így többnyire a fennmaradó kevéske szabadidőmben próbálom ezeket megvalósítani.
