Szerintem nincs olyan pécsi, aki ne ismerne bányászt vagy egy-két történetet a mélyből. Az ott dolgozó veteránok előszeretettel mesélnek az általuk sokszor aranykorként emlegetett időkről. Olykor hajmeresztő sztorik is előkerülnek, amiket nehéz elhinni, de ki ne hinne egy bányásznak. A város Papájával beszélgettünk, hogy ő hogyan élte meg az uránbányában töltött éveit.
A bánya előnyökkel járt
Az, aki a bányába ment dolgozni, nemcsak a magas fizetés reményében tette. Volt, hogy azonnal lakáshoz jutott, sőt a bányában töltött három hónapnyi munkával a kötelező sorozást is meglehetett úszni – mesélte Wesztl László. A sokak által csak Papaként ismert egykori bányász, jelenleg vendéglátós még 1972-ben jelentkezett az uránbányába. Van is története bőven.
fotó: Régi Pécs
Bandi ló furfangja
Ma is gyakori, hogy valaki egy humoros történetet úgy mesél el, mintha az vele történt volna. Bányászoknál ez akkoriban hatványozottan működött. Ilyen anekdotává vált a Bandi ló furfangja is.
– Régen a bányákban lovakat is használtak, hogy húzzák a csilléket, amelyek száma 10 volt. Ha többet akasztottak fel, akkor egyszerűen nem mozdultak az állatok egy tapodtat sem. A ló vezetője ilyenkor vakarta a fejét, a fékező pedig már egyre idegesebb volt – meséli Papa, aki úgy tudja, hogy egyik alkalommal volt is ebből galiba.
A fékező egyik alkalommal egy fékfával jól pofán akarta ütni a lovat, ám az elhajolt az ütés elől. A félméteres fával azonban sikerült eltalálni a vezetőt, aki el is ájult. A baleseti jegyzőkönyvbe a „mi történt?” rovatba hosszas gondolkodás után csupán annyit írtak be: a baleset oka a Bandi ló furfangja. Persze az uránbányában ez biztosan nem történt meg, a szocialista időkben már nemigen használtak állatokat – mesélte Papa.
Nyugis munkakezdés, durva befejezés
Papa elmondta, hogy a napok eleje általában nyugis volt. Mindenki beöltözött és ment a kirendelt helyére. A műszak végén, felfelé viszont már beindult a mókázás. Egymást ugratták, viccelték. Ment a nagyotmondás és a másikra rákontrázás. A lényeg az volt, hogy mindig valaki többet mondjon, mert ő jobban tudja és különben is „ő dolgozott a legtöbbet” alapon.
Feleségcsere is volt bányásznapkor
– Máig emlékszem, két bányász elhatározta, hogy egy napra elcserélik feleségeiket. A csere viszont annyira jól sikerült, hogy úgy is maradtak. Válás lett a vége – emlékezett vissza Papa.
fotó: Régi Pécs
Két munka között néha „eltűnt” valami? Előfordult, na!
A szocialista időkben az emberek kezéhez olykor hozzáragadt egy-két dolog, ez a bányában sem volt másképp. Megesett, hogy László kollégái gyönyörű, hat méter hosszúságú, vörösfenyőből készült vezérléceket durrantottak meg, vagy építőanyagot, bármit, ami értékes lehet.
– Egyik társunk viszont szinte mindennap vitt valamit haza, akkor is, ha az akár egy haszontalan vaslap volt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Gézám, mi az úristent csinálsz te ezekkel?! Erre ő ennyit felelt: Lacikám! Ha egyszer nem viszek haza valamit, úgy érzem, mintha engem lopnának meg – ezen persze nagyot nevettünk akkor, más idők jártak.
Az idő megszépíti az emlékeket
Megannyi történet van még a veterán bányászok tarsolyában, és kétségkívül hangzatosak is, de azt is el kell mondani, hogy munkaidejük 90 százalékában nem volt lazsálás, lopkodás, csak a sötét, poros és izzó bánya, ahol emberek ezrei dolgoztak keményen. Az évtizedek során – ahogy horgászoknál is lenni szokott – a történetek egy része kiszíneződött, és túlzóak lettek.
Papa évei a bányában
Összesen húsz évet húzott le László a pécsi uránbányában. Eleinte geofizikával foglalkozott, majd vájár lett. Egyik emlékezetes élménye az volt, amikor egyik alkalommal, kollégájának hatására, „véletlenül” megittasodtak. A műszak végén – hogy ne bukjanak le a főnökök előtt – a csillékben csempészték őket a felszínre. Ehhez persze pár társuk segített, akiknek hála megúszták a lebukást.
– Szerencsére ritka volt, hogy ilyeneket csináltunk. De szép is volt a maga idejében minden perc – zárta gondolatait László.
