Köles Ferenc, Jászai-díjas pécsi színművész valahol a spanyol és a finn életszemlélet között lebeg félúton, Pécsen. A város mediterrán díszletében otthonosan mozog, nincs olyan, akiből ne csalna ki egy mosolyt, ha elhalad mellette az utcán. Legközelebb februári premierben láthatjuk a színészt a Pécsi Nemzeti Színház deszkáján a Fúrnitúr című tragikomédiában. Az előadás a gyermekáldás előtti idegtépő időszakot mutatja be férfiszemmel, Anger Zsolt szemüvegén keresztül. A darab nem is lehetne aktuálisabb a színész számára, hiszen a harmadik Köles gyerek is megérkezik áprilisban.
– Vidékről vidékre, debreceniként költöztél Pécsre. Mi az első emléked a várossal kapcsolatban?
– Szülői támogatással kezdhettem el a PTE művelődési menedzser szakát. 18 évesen, rögtön érettségi után költöztem Pécsre. Nyár elején érkeztem a lapos Debrecenből, és rögtön el is tévedtem, ahogy azt kell. Felszálltam egy buszra, ami fölvitt valahova a Mecsekre. Persze az egyetemet nem találtam, órákig kószáltam a lankákon – most már tudom, hogy –valahol a Makár és a Donátus között bolyonghattam. Első este, a felvételi után egy ismerősnél aludtam, ahol találkoztam Kalmár Lalival. Emlékszem; fotókat nézegettünk, Tom Waitset hallgattunk, és vörösbort ittunk. Elképesztő jó volt. Úgy éreztem, megérkeztem.
– Te nem akartad a színházat, de a színház nagyon akart téged. Hogy talált meg végül?
– Középiskolás koromban már kerülgettük egymást, de nem nagyon foglalkoztam vele. Zenekarom volt, és inkább a csajozással foglalkoztam. Már egyetemistaként, 1996 környékén indult egy új csoport a Janus Egyetemi Színházban, amibe Szabó Attila lakótársam, barátom „castingolta” a jelentkezőket. A válogatás estéjén próbált megfűzni, hogy
én ilyen ugribugri hülyegyerek vagyok, jöjjek már le egyet tréningezni.
Mondtam, hogy nincs kedvem, de a sors úgy hozta, hogy otthon hagyta a kulcsát. Akkor még egyszer megkérdezte, hogy jövök-e, mire beadtam a derekam. Aznap este már éreztem azt a furcsa, kegyelt állapotot, hogy talán hatok másokra, és ők visszahatnak rám. Pár év múlva az akkori egyetemi újságban már úgy nyilatkoztam, hogy csak ezzel akarok foglalkozni.
– Nem sokra rá már a Pécsi Nemzeti Színház színésze lettél.
– Igen, a 90-es évek végén, egy színjátszó fesztiválon találkoztam Balikó Tamással, aki rögtön le is szerződtetett. 2000-től pedig a Pécsi Nemzeti Színház tagja vagyok.
– Milyen módon egészíti ki a JESZ Pécs kulturális palettáját? Mi a szerepe szerinted?
– Elég hányattatott sorsa volt. Emlékszem az első helyen még én is segítettem pakolni, festeni. 2010 kapcsán azonban sikerült úgy „lobbiznia” az intézménynek, hogy megkapják a Zsolnay Negyed egyik termét. Az a színházi tér a maga módján közép-európai szinten is kivételes, de nem csak ezért van kardinális szerepe ma a JESZ-nek. Szerintem ott nagyon fontos műhelymunka folyik, rengeteg tehetséget „köpött” a pályára azóta is a társulat.
– Másfél év szünet után, idén februárban újraindul a Zsolnay Színház. Hogy érint ez téged?
– Ez egy hatalmas örömhír. Az én véleményem az, hogy a jó színház az jó színház! Bárhol is van. Kiss Mónikát jól ismerem régről, és tulajdonképpen sokat köszönhetek neki. Mivel évközben nem tudok sokat eljárni színházba, nemhogy Budapestre, de Kaposvárra sem, így én Mónikánál, az E78-ban majd újra meg tudom nézni a jól futó, budapesti előadásokat. Szerencsére a hegy jött Mohamedhez.
– Ha eddig sem volt időd, most még kevesebb lesz, hiszen úton a harmadik gyerek.
– Igen, tovább gyarapodik a család. Boldizsár és Borbála után Blanka már az úton, áprilisban érkezik. Állítólag a harmadik gyerek nem akkora gond. Ha beesik az ágy mögé, akkor a másik kettő kipiszkálja. Viccet félretéve a már jól bejáratott ritmusunk biztosan felborul, de nagyon várjuk, hogy megérkezzen.
– Aktuálisabb nem is lehetne a téma, hiszen februárban mutatjátok be a Fúrnitúr című darabot Anger Zsolt rendezésében. Az előadás az apává válás legélőbb kétségeit osztja meg 21. századi köntösbe csomagolva. Mesélj a darabról!
– Igen, a darab főleg a gyerekvállalás előtti és közvetlen utáni időszakot dolgozza fel. De szól a kapunyitási pánikról, hétköznapi hazugságainkról és vágyainkról is. Valójában sűrítve ugyan, de a darab lepörget előttünk egy teljes elhibázott életet. Próbák alatt Zsolt rengeteg olyan technikát és finomságot tud mutatni, ami révén a folyamat egyrészt rendkívül vicces, másrészt felér egy gyorstalpaló filmes kurzussal is. Videóklippesen épít, vágásszerűen szerkeszt. Pontos mimikailag, gesztusilag. Sokat lehet tőle tanulni. Remélhetőleg ez a hangulat az előadáson is átjön majd.
– Mikor van Köles Feri „énideje”? Mikor, hol tudsz kikapcsolni?
– Sok nyarat töltöttem fiatalkoromban vidéken. Ebben gyökerezhet, hogy inkább a nehéz, „derékmegerőltető” fizikai munka kapcsol ki agyilag. Szoktam például fát vágni, de nagy mániám még a szaunázás. A szaunában tudok igazán kikapcsolni, ott szoktam szöveget is tanulni és elmélyülni fejben. Roppant szimpatikus a „sisu”, a finnek pozitív életszemlélete, ugyanakkor szívesen azonosulnék a spanyolok bájos trehányságával is. Valahol e között a kettő között van az én Jin és Jangom.
– Mik azok a momentumok, időszakok, élmények a karrieredben, melyek beégtek oda hátulra, a kisagyadba?
– A Pécsi Nemzeti Színházban játszottuk Molnár Ferenc Liliomját. A premier után öntött el egyfajta bágyadt megkönnyebbülés, ami nagyon megmaradt. Amikor tudod, hogy győztél. Amikor olyan felemeltséget érzel magadban, hogy ha közelebb lenne a Pécsi-tó, akkor megpróbálnál vízen járni. Azóta is vannak olyan darabok, amiknek már a próbaidőszakán érzem, hogy nagy érték van a kezünkben. Ilyen előadás volt többek között a Parasztopera, aminek kapcsán a POSZT díjat is kaptam, a Picasso kalandjai, a Bányavakság, az Addikt, a Párnaember, vagy az idei bemutatók közül a Játék a kastélyban. Egy idő után elkezdi magát kívülről látni az ember. Ez egyfelől rossz, merthogy mondhatod, hogy „jézusom, hogy nézek ki? Miért kell 44 évesen iszapszörnynek öltöznöm minden este?” Másfelől jó, mert el kezded belülről is érezni ezeknek a különleges daraboknak a hatását, és ezek igazán kivételes pillanatok.
– Tervezel a jövőre nézve? Vagy egyelőre leköti minden figyelmed az áprilisban érkező kis jövevény?
– Abban bízom, hogy mindig ér majd olyan impulzus, ami továbbvisz a pályán. Sokan azt hiszik, hogy az ember eltemeti magát vidéken. Pedig én pont azt gondolom, hogy az egészséges fluktuáció mindig hoz majd olyan rendezőket, színészeket, akik teljesen mást mozdítanak meg az emberben.
– Máshogy látod ma Pécset, mint ahogy a lankák közt elveszett, főiskolás Feri?
– Pécsnek rengeteg felhalmozott értéke van. Egy jó díszlet, a balkánnak támasztva, ahhoz is, hogy elvessz benne, és ahhoz is, hogy csak egy sört megigyál. Tetszik az is, hogy most mintha egy kicsit több levegő lenne. Érzem, hogy az emberek bátrabban mernek szeretni. Büszkébb lett, felpezsdült a város. Jó látni, amikor az emberek egy kulturális fesztivál miatt képesek korábban kelni, mert kíváncsiak egymásra. Ez jó, ezt szeretem. Aztán amikor sok ebből, akkor kimegyek kicsit fát hasogatni, vagy magamra zárom a szaunát.
