Minden bizonnyal valamennyien meglepődnénk, ha valaki azt mondaná nekünk, hogy felnőttkori depressziónk, daganatos megbetegedésünk vagy agresszív hajlamaink gyökere a gyerekkorunkban keresendő. Márpedig jó eséllyel így van, méghozzá nem is kell sok ahhoz, hogy egy-egy korai rossz tapasztalat komoly egészségügyi gondokhoz vezessen. Néhány rosszul időzített pofon, vagy bántó szó is elég ahhoz, hogy évtizedekkel később komoly egészségügyi gondokkal küzdjünk.
Az ACE (Adverse Childhood Experience) betűszó az ártalmas gyermekkori tapasztalatokra vonatkozó gyűjtőfogalom. Az ACE az, amit minden felnőttnek, szülőnek ismernie kéne. A korai tapasztalatok hosszútávú hatását már a 20. század elejétől kezdték felismerni azok a fejlődéspszichológusok, akik elsősorban úgynevezett hospitalizált, tehát hosszú időn keresztül intézményben nevelkedő gyermekek érzelmi és értelmi fejlődését vizsgálták. Az akkori árvaházak körülményei fizikai szempontból (tisztaság, táplálás stb.) átlagon felülinek voltak tekinthetők, ugyanakkor a gyermekek érzelmi szükségleteire nem figyeltek – keveset tudtak ezekről vagy egyszerűen nem volt rá idő és energia. Az ilyen helyeken nevelkedő gyermekek sokszor nemcsak érzelmileg és értelmileg, de testi fejlődésükben is elmaradtak kortársaiktól.
Ezen megfigyelések ismeretében nem meglepő, hogy az ACE és a későbbi testi, illetve lelki betegségek között is összefüggést találtak.
Dr. Láng András, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézetének oktatója szerint a gyermekkorban – annak is legkorábbi időszakában – két alapvetően fontos dolog van a csecsemő, majd később a gyermek életében: a környezet kiszámíthatósága és az, hogy az őt körülvevő személyek érzelmileg elérhetők legyenek számára.
A fizikai környezet kiszámíthatóságát a természet törvényei adják (mindannyian meglepődnénk, ha két összeütött bot nem adna hangot vagy az elejtett tányér lebegni kezdene a levegőben), míg a társas környezet a gondozók – a legtöbb esetben a szülők – megbízhatósága által válik kiszámíthatóvá. Érdekes, hogy itt a kiszámíthatósághoz elegendő az is, ha az együttes előfordulások (pl. sírás – szülői megnyugtatás) csak kb. 60-70 százalékban járnak együtt. A fentiek mellett a gyermeknek érzelmi odafordulásra is szüksége van, arra, hogy érezhesse, szeretik, gondoskodnak róla. Ezek összessége fontos szerepet játszik abban, hogy a gyermek önmagát szabályozó működése kialakuljon: az élettani működések szabályozásától (pl. alvási ritmus) az érzelmek és a viselkedés kezdetleges, majd egyre inkább finomabbá váló szabályozásáig. Az ártalmas gyermekkori tapasztalatok elsősorban ezeket a szabályozó működéseket ássák alá – akár a testi, akár a lelki vagy viselkedéses szinten.
Egy rosszul szabályozott hormonműködés a későbbiekben például gyomorfekélyhez, az érzelmi szabályozás zavara például alkoholizmushoz, a viselkedési szabályozás zavara pedig például impulzív, lobbanékony agresszivitáshoz vezet.
A rossz hír az az, hogy bármi lehet ACE egy gyermek életében, ami a kiszámíthatóságot és/vagy az érzelmi odafordulást meggátolja. Így okozhatnak későbbi lelki (vagy akár testi) problémákat a bántó szavak vagy a fizikai fenyítés is. Azért annyira nem kell megijednünk, hiszen nem vetíti előre a felnőttkori betegséget mondjuk egy szigorú nevelési stratégia, de egy dologra nagyon figyelnünk kell!
A kulcs a megkövetelő – vagyis érzelmileg meleg és nyitott, ugyanakkor a szabályok tekintetében következetes, kiszámítható – nevelés!
– Nyilván tökéletesen következetesnek lenni nagyon nehéz. Előfordul, hogy be-becsúsznak hibák – akár egy pofon vagy popsira verés. Természetesen a gyermek számára minden pofon, minden popsira verés fájdalmas, nem csak fizikai, de lelki értelemben is. Ugyanakkor, ha ez a pofon vagy popsira verés a szabály (ezt nevezzük fizikai bántalmazásnak), akkor nagyobb valószínűséggel vezet negatív következményekhez, mintha a pofon vagy popsira verés egy kisiklás, eltérés a szabálytól, amit a helyreállítás, jelen esetben az erőszakmentes, érzelmileg odaforduló neveléshez történő visszatérés követ – hangsúlyozza a szakember.
Mind a szülő-gyermek, mind a terapeuta-páciens kapcsolatokban megfigyelték, hogy a kisiklás-helyreállíthatóság kiszámíthatósága (annak élménye, hogy a hibák helyrehozhatók) nagyon pozitív, a fejlődést elősegítő, illetve gyógyító élmény. Egy kicsúszott bántó szó, egy elcsattant pofon után ilyen helyreállítás lehet, ha felvállaljuk tettünket és bocsánatot kérünk gyermekünktől.
Nemcsak az üzemszerű pofonok vagy bántó szavak, de a válás is ACE lehet!
Láng András kiemeli, hogy a válás egy nagyon érdekes kérdés. Sokszor a kutatók számára is nehezen megragadható, mert sokat számít, hogy mikor és hogyan történik a válás. Sőt, a legtöbben azt mondják, hogy
a két szülő közötti kapcsolat minősége meghatározóbb, mint a válás ténye maga.
Így a későbbi mentális és fizikai egészségi problémák gyökere sem a válásban magában keresendő.
– Azt gyanítom, ha meg is tudnánk valahogy akadályozni a válásokat – akár törvényekkel, akár anyagi ösztönzőkkel, vagy bármilyen más eszközzel -, önmagában nem sokat segítene. Sokkal fontosabbnak tartom inkább azt, hogy a szülők, családok működési szintjüknek megfelelő segítséget kapjanak. Ez a segítség nagyon differenciált: az elég jól működő családok azzal járnak a legjobban, ha békén hagyjuk őket; az alapvetően működőképes, de túlterhelt családok esetében a stressz csökkentése vagy stressz-tűrésük növelése lehet fontos, míg vannak olyan családok is, akiknek a legalapvetőbb dolgok elsajátításához kell segítséget nyújtani. Mindez nagy vállalás, de azt gondolom, hogy nagyban hozzájárulna társadalmunk testi-lelki egészségéhez. (Amit akár forintokra is válthatunk a megspórolt orvosi ellátáson, a kevesebb táppénzen, a nagyobb kreativitáson keresztül) – zárja a gondolatmenetet a szakember.
