Barbara (nevét kérésre megváltoztattuk) egy 24 éves lány, aki testvéreivel, szüleivel egy baranyai településen nőtt fel. A család életét az alkoholista édesanya keserítette meg, aki a mai napig nem tudott lemondani az alkoholról. Döbbenetes gyerekkoráról és a jelenről beszélgettünk.
– Mikor nyúlt az alkoholhoz az édesanyád?
– Igazából amióta az eszemet tudom, mindig ivott. Régi családi videókon is – amikor én 2-3 éves lehettem – fel-fel bukkan a felvételeken a legnagyobb barátja: a sör. Ezt issza több évtizede, minden nap.
– Több évtizede… az azért hosszú idő. Nem is próbálta letenni ez idő alatt?
– De, próbálta.
Volt, hogy elment elvonóra, 1 hétig nem ivott, majd hazajött és megünnepelte egy kis alkohollal.
– Talán ez volt az egyetlen próbálkozása… Tudod, a legnagyobb baj az, hogy nem is szeretné letenni, szerinte ez teljesen normális dolog, hogy mindennap megiszik vagy 2 liter sört, másnap délután felkel és megy minden elölről. Persze dolgozik is, de ez sem akadály a számára, amúgy is most például nyári szünet van.
– Nem is lehet beszélni vele erről a problémáról?
– Beszéltünk már hozzá szépen, csúnyán erről. Azért mondom, hogy hozzá, mert sosem volt két irányú a kommunikáció. Mi mondtuk neki, ő pedig néha bólogatott. Mindenféle módszert alkalmaztunk már: kiöntöttük, eldugtuk, elmondtuk neki, hogy nem az anyánk. Semmi sem használt és úgy gondolom, hogy ez már nem is fog változni. Ő úgy tekint az alkoholra, mint egy hobbira, ami jár neki, valószínűleg semmi pénzért nem mondana le róla.
– Mesélj kicsit a gyerekkorotokról, mit gondolsz, miben volt más egy átlagos családétól?
– Hmmm… Nem is tudom. Úgy tudnám leírni, hogy van három tesóm, egy erős apukám és valaki, egy idegen, aki végignézte, ahogy felnövünk. Természetesen volt olyan, hogy leült velünk tanulni délután, de utána jött az este és szisszent a sör. Nem vitt el minket iskolába, amikor alsósok voltunk, nem készített nekünk tízórait. Ebben az időszakban édesapánk csak hétvégente jött haza, mert elment dolgozni egy másik városba, így mi ott maradtunk négyen, egy alkoholista anyukával. Mondjuk jó volt, mert sosem unatkoztunk (nevet). Bocsánat, de ezen már csak nevetni tudok, kínomban, vagy beletörődésemben, nem tudom. Szóval nem unatkoztunk. Volt, hogy valami nem tetszett neki és baltával akarta szétverni a tesóm szobájának az ajtaját, mert ott voltunk bent. De ha még jobban visszamegyünk az időben: például a még csecsemő húgomról rángatta le egyszer apukám.
Megverte azért, mert sírt.
De volt olyan is, amikor körülbelül 4-5 éves lehettem, hogy fürdés után kimentem a magamra tekert hercegnős törölközőmben és anyám őrjöngött éppen valamin. Apukám pedig bebújtatott egy ajtó mögé, hogy ne bántson. Szóval izgalmas gyermekkorunk volt.
– Említetted, hogy erős az apukátok… ő hogy bírja ezt?
– Ő mindig csak azt nézte, hogy nekünk mi a jó. Ő nevelt fel minket. Nyilván ő sem bírja, de nem akarja kitenni, hiszen nem tudna hova menni.
– A körülöttetek élő emberek nem vették észre? Mi volt az emberek reakciója, ha megtudták?
– De, biztosan. De mindig eljátszottuk, hogy minden rendben van. Nem mondjuk el nagyon senkinek, hiszen a mai napig szégyelljük. Például több barátom is felvette a nyúlcipőt, amikor kiderült. Szóval sokan nem tudják ezt rólunk, boldog, összetartó család az első benyomásuk rólunk. Mondjuk azok is vagyunk, hiszen úgy gondolom, hogy ettől a helyzettől csak erősebb a kapcsolat közöttünk a tesóimmal, apukánkkal.
– Mi a helyzet most?
– Már hárman kirepültünk a négyből, néha persze hazamegyünk, de szokták mondani, hogy van, ami nem változik. Hát ez sem.
Nincs nálunk olyan, hogy nem látott minket anyukánk több hónapja, akkor megölelget, a kedvenc ételünkkel vár, sütit süt, megkérdezi, hogy mi van velünk.
– Vagyis meg szokta kérdezni, de a válaszra nem kíváncsi és van, hogy másnap újra megkérdez valamit, amit már előző nap elmondtunk neki. Szerintem azt sem tudja, hogy mit csinálunk most, hogy hol tanulunk, dolgozunk. De mindegy is, már beletörődtünk, de persze örülnénk, ha egyszer azt mondaná: nem iszom többet.
