„Ha a gyereknek túl sok a szabadideje, az kártékony” – interjú Petrov Ivánnal a mozgás fontosságáról

Talán Pécsett nem kell bemutatni a Petrov családot. Ha mégis egyetlen adattal kellene kezdeni, beszéljenek a puszta tények: 2000 óta nem rendeztek úgy olimpiát, hogy ne lett volna ott Petrov-tanítvány. DE! És ez a „de” most nagyon fontos. Ha ugyanis Petrov Ivánt az utánpótlás-nevelésről kérdezzük, nem érmekkel, rekordokkal vagy olimpiai álmokkal kezdi. Sőt! Szerinte éppen akkor tévesztünk célt, ha ezekből indulunk ki. Számára ugyanis nem az a legfontosabb, hogy egy gyerek gyorsan ússzon, nagyot rúgjon vagy versenyeket nyerjen, hanem az, hogy a sporton keresztül megtanuljon dolgozni, küzdeni, kudarcot kezelni és felelősséget vállalni.

Mi pedig arról beszélgettünk Ivánnal, miért kártékony a túl sok szabadidő, miért van több esély lottó 5-öst nyerni, mint olimpikonnak lenni és hogy a szülők mit tehetnek, hogy jó embert neveljenek a sport által.

– Az úszás az ön életében meghatározó, mégis azt mondja, nem feltétlenül az a fontos, hogy egy gyerek ússzon.

– Én a sportot nem szűkíteném le az úszásra. A sport önmagában nem végcél, ugyanakkor fontosabb, mint bármi más az életben. Eszköz ahhoz, hogy egészségesebb, erősebb és teljesebb embereket neveljünk. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink temessenek el minket, és ne mi őket, ha azt szeretnénk, hogy boldogabbak, egészségesebbek legyenek, akkor sportoltassuk őket! Számomra felfoghatatlan, hogy ez még mindig kérdésként felmerül. Kutatások sokasága bizonyítja, hogy a fizikai aktivitás az egyik legfontosabb tényező, amely meghatározza az életminőséget. Az úszás persze különleges abból a szempontból, hogy a víz életveszélyes közeg lehet annak, aki nem tud úszni. Ezért minden gyereknek meg kell tanulnia úszni. Ennek olyan alapvetésnek kellene lennie, mint annak, hogy reggel feljön a nap.

– Ön egy olyan családban nőtt fel, ahol a sport és az úszás a mindennapok része volt. Mennyire volt kemény ez gyerekként?

– Minden reggel 4.30–4.40 körül keltünk, mentünk edzésre, 5.30-kor elkezdtük az úszást, utána iskola. Délután pedig vissza a következő edzésre, este még házi feladat vagy tanulás.

– De önnek ez természetes volt.

– Persze. De ha rám bízták volna a döntést, akkor persze, hogy azt mondom, hogy nem akarom.

– Innen jutunk el ahhoz az egyik legerősebb állításához, hogy egy gyereknek kifejezetten káros lehet a túl sok szabadidő. És maguk döntenek erről. Miért?

– Szerintem az egyik legnagyobb hiba, ha egy gyereknek túl sok céltalan ideje van. Nem arról beszélek, hogy ne pihenjen. A pihenésre szükség van. A céltalan, passzív idővel van problémám.

Fiatal korban az embernek tanulnia, mozognia, fejlődnie, új képességeket szereznie kell, és egyre inkább abba kell fektetnie az idejét, amivé válni szeretne. Nézzünk körül egy kávézóban: az emberek nagy része a telefonját bámulja. A gyerekeknek ebben az időszakban aktívnak, proaktívnak kell lenniük, és nem egy passzív fogyasztó módjára kell magukba szívniuk azt az információs cunamit, ami a médián keresztül áramlik feléjük. Ezt nem tudják megszűrni, nincsenek rá felkészülve. De igazából mi, felnőttek sem vagyunk.

– Vagyis ma már a szabadidő önmagában azért is veszélyesebb, mert ott van benne a telefon?

– Ezek az algoritmusok arra vannak kitalálva, hogy függőséget okozzanak. Különben nem működnének.

– Közben pedig a másik oldalon ott vannak azok a visszhangok, hogy túl sok sport elvesz a gyerek életéből. 

– Pedig a mai gyerekek mindennapi fizikai aktivitása drámaian kevesebb, mint a korábbi generációké volt. Száz éve egy gyerek gyalog járt iskolába, nem voltak autók, dolgozott otthon, adott esetben a földeken is. Ma pedig már heti négy-öt edzésnél elkezdünk arról beszélni, hogy nehogy túlhajtsuk a gyereket. Az én véleményem az, hogy heti öt óra mozgás még mindig csak töredéke annak, ami egészséges lenne.

– A szülő viszont sokszor tényleg nem tudja, mi a jó. És lehet ez a legveszélyesebb a gyerekre nézve.

– Honnan tudná? Ahhoz, hogy valaki egy 50 köbcentis Vespát vezessen Pécsett, KRESZ-vizsga kell, gyakorlat, oktató. Annak viszont nincs előfeltétele, hogy valaki szülő legyen. Persze, hogy bizonytalanok a szülők. Rengeteg olyan információ érkezik hozzájuk, amitől megijednek, és az élsporttal kapcsolatban is valós rettegésben vannak tartva.

Ezt az előítéletet le kell küzdeni, de az edzőknek, a közösségeknek és a sportegyesületeknek is rá kell szolgálniuk arra, hogy a szülő megbízzon bennük.

– Honnan tudja egy szülő, hogy jó helyre vitte a gyerekét? Jó a sportág-választás?

– Én minden interjúban elmondom: ne sportágban gondolkodjanak a szülők, hanem közösséget válasszanak. Teljesen mindegy, milyen sportág. Menjen oda az edzőhöz, a klub vezetőjéhez, nézzen a szemébe, beszélgessen vele. Nézzen meg egy edzést, figyelje meg, hogyan reagálnak a gyerekek az edző szavaira. Egy jó vagy rossz közeget fel lehet ismerni.

– És mi történik azzal a gyerekkel, aki egyszerűen nem elég tehetséges? Nem fut gyorsan, nem úszik úgy?

– Mi soha nem küldtünk el senkit azért, mert nem úszott elég jól vagy nem volt elég ügyes. Attól, hogy egy gyerek nem halad gyorsan a vízben, még nagyon értékes tagja lehet a csapatnak, nagyon sokat adhat a társainak. És biztosan nincs jogunk elvenni tőle azt a közeget, amit szeret, csak azért, mert nem annyira ügyes.

Egy fiatal edző sokszor az eredményeket hajszolja, azzal akar bizonyítani. Aztán ahogy megismeri ezt a közeget és ezt a munkafolyamatot, rájön, hogy a szépsége valójában a személyiségfejlesztésben van.

– Miközben az utánpótlássportban a szülő fejében azért könnyen megjelenik: hátha az én gyerekemből lesz a következő olimpiai bajnok. 

– Ezt nem szabad célként kitűzni. Ha az a célja egy szülőnek, hogy a gyereke jusson el az olimpiára, annak kisebb a valószínűsége, hogy sikerül, mint hogy bemegyünk a sarki lottózóba azzal a céllal, hogy megnyerjük az ötös lottót.

– Akkor kiből lehet olimpiai bajnok?

– Senkiből. Úgy kell kalkulálni, hogy senkiből nem lesz olimpiai bajnok. Persze lehetséges, de ehhez olyan együttállás kell, amire nem szabad életet építeni. Ne tervezzük, ne alapozzunk rá semmit.

És a szülők se tévesszék meg magukat attól, hogy a gyerekük nagyon nagyot tud rúgni, gyorsan tud úszni vagy ügyesen fut. Ez még nem pozitív emberi tulajdonság, és nem ettől lesz valaki szerethető ember. Nem ez a fő feladatunk a gyerekekkel.

– Akkor mit lehet megcélozni a sporttal?

– Azt, hogy a gyerek tanulja meg a kemény munkát, a rendszerességet, azt, hogy a dolgoknak következményeik vannak, és tanulja meg kezelni a kudarcot. Erre a sport nagyon jó.

Az úszás ebből a szempontból különösen fair. Van méter és van másodperc. Mindig a leggyorsabb nyer. Teljesen mindegy, ki az apukája, milyen dresszben van, vagy bármi más. Meg lehet mondani, hol tartasz a világ legjobbjához képest. Nincs mellébeszélés.

– Ha nem úszással foglalkozna, mit csinálna?

– Most sem úszással foglalkozom, hanem gyerekekkel.

– Volt olyan edzés, amikor bele sem mentek a vízbe?

– Persze. Volt olyan is.

– Közben egyetemen tanít, és doktori kutatást is végez. Ez változtatott azon, ahogyan az edzői munkára tekint?

– Egészségtudományból végzem a doktori iskolát, az úszóversenyzés teljesítménydiagnosztikai paramétereit vizsgálom az eredményességgel összefüggésben. A tudományos munkában azt szeretem, hogy ott nem az nyeri a vitát, aki hangosabb. Egy kutatás eredménye választ ad egy kérdésre.

És a szülőknek is azt mondom: egy pillanatnyi kétségük ne legyen afelől, hogy az egyik legjobb dolog, amit a gyerekükkel tehetnek, az, hogy mozgatják őket.

– Mikortól?

– Nulla éves kortól.

– Tehát egy játszótér is elég?

– Persze. A sportág teljesen mindegy. Menjen gyalog a boltba. Játsszon. Mozogjon. Amikor mindenhová autóval visszük, amikor taxit adunk alá, akkor valójában nem teszünk jót neki. Ha csinál tíz guggolást, már erősebb lesz attól, mintha nem csinálta volna meg.

– De a sportot megszeretni sem feltétlenül könnyű.

A sporttal kényelmetlenség jár együtt. A sport egyik legfontosabb tanítása, hogy az ember megtanulja legyőzni saját magát: a fáradtságát, a félelmét, a kifogásait. Mielőtt az ellenfelet akarjuk legyőzni, először ezt kell megtanulni.

Amíg ezt a folyamatot megszereti egy gyerek, az sokszor könnyekkel és izzadsággal van tele. De a sportban a dolgok 99 százaléka hozzáállás kérdése. A gyerek, a szülő és az edző részéről is. Az a maradék egy százalék jelentheti a különbséget az országos bajnoki nyolcadik és az olimpiai bajnok között, de azzal nem érdemes foglalkozni. Azzal kell, ami rajtunk múlik: hogy felkelsz, pihensz, pozitívan állsz a dolgokhoz, felemeled a másikat, segítesz az embereknek.

Azt kell erősíteni a gyerekekben, hogy a dolgok 99 százaléka rajtuk múlik. És vállaljanak érte felelősséget.

– A beszélgetés végén felvetette a testszégyenítés kérdését is. Hol van ebben a határ?

– Ne legyen bullying. Ne bántsunk senkit azért, mert úgy született, ahogy. De ebből nem következik az, hogy az egészségi problémákról nem beszélhetünk. Nem szabad elhallgatni, ha egy gyerek elhízott vagy fizikailag nincs rendben. Nem megszégyeníteni kell, hanem edukálni. Ebben a szülőnek, az edzőnek és a pedagógusnak is felelőssége van.

A sportban sem az a legfontosabb, hogy ki milyen adottságokkal született. A dolgok 99 százaléka hozzáállás kérdése: hogy felkelsz, dolgozol, pihensz, segítesz másoknak, és vállalod a felelősséget azért, amit teszel. Ezt kell megtanítani a gyerekeknek. Mert végül nem az a kérdés, hogy hány másodperc alatt úszik le száz métert. Hanem az, hogy milyen ember lesz belőle.