A második Pécs Pride előtt is megrendezték a Freedom of my Identity emberi jogi fesztivált, amely számos pódiumbeszélgetéssel és programmal várta az érdeklődőket. Alább három beszéd olvasható, amelyek a fesztivál megnyitóján hangzottak el.
Daróczi Anna – roma női emberi jogi aktivista, Phiren Amenca munkatársa
Emberi jogi fesztivál….Emberi jogi aktivisták, emberi jogi oktatás, emberi jogok.
Az emberi jogok nem valami titkos szabadkőműves társaság összeesküvés elméletének a hangzatos fedőneve, hanem csupán arról van szó, hogy az élethez és emberi méltósághoz mindenkinek egyformán joga van. Joga van a gazdagnak és a szegénynek, joga van a magyarnak, a bolgárnak, és a ruszinnak, joga van a kereszténynek és a zsidónak, a fogyatékossággal élőnek, joga van a heteronak, a melegnek, a transznak, sőt, joga van a nőnek és cigánynak is. Persze ezt az emberi jogi egyezmények és nyilatkozatok, amiket minden állam önszántából ír alá, aztán levezetik, megrágják, meg sokirányból megtámogatják, de alapvetően erről van szó: Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Milyen furcsa már önmagában az is, hogy ezt ki kell mondani, nemhogy ünnepelni, tanítani, terjeszteni kell.
Arról nem is beszélve, hogy védeni is kell, hiszen ma Magyarországon szinte trágárság, káromkodás, ha valaki az emberi, netán a kisebbségi jogokat emlegeti. Nonszensz. Nonszensz, hogy arról kell beszélni, magyarázkodni, hogy a más kultúrájú, más identitású felebarátainkat emberszámba kell venni egy olyan országban, ahol a törököktől eltanult töltöttkáposzta nemzeti eledelünk, ahol minden valamirevaló magyaros étteremben kapni tót sztrapacskát. Egy olyan országban, aminek a népviseletei magukon viselik a horvát, román motívumokat, aminek a népzenéjét zsidó és cigány muzsikusok tették olyanná, hogy sírva mulattasson.
Már több, mint 10 éve foglalkozom a cigányellenesség és a rasszizmus leküzdésével itthon és nemzetközi szinten. Mindenhol azt tapasztalom, hogy a romák, cigányok elnyomásban élnek, rendszeresen diszkrimináció áldozatai az élet szinte minden területén. Nehezen kapnak munkát, albérletet, az iskolai szegregáció következtében nagyon kevesen tudnak továbbtanulni. Kényszerkilakoltatások, etnikai profilalkotás, a politikai képviselet torzultsága, vagy teljes hiánya. Arról pedig ne is beszéljünk, milyen lehetőségei vannak annak, aki ráadásul még nő, vagy meleg is, vagy éppen fogyatékkal élő cigány. Persze ha zenéről vagy táncról van szó, arra megfelelünk, hogy szórakoztassunk. De mi romák ennél jóval többek és sokfélébbek vagyunk és ha nem tudunk zenélni, akkor is jogunk van a méltóságteli élethez. Ahhoz viszont, sajnos vagy nem sajnos, hogy ezt mindenki megértse, meg kell ismerni minket. Nem csak csoportként, antropológiai és szociológiai kutatásokból, hanem húsvér valónkban, egyénenként, hiszen mindegyikünknek saját története van. Ezért kell minél több helyen és minél hangosabban megmutatni magunkat és követelni, ami nekünk jár.
Az emberi jogok számomra és a Phiren Amenca számára azt is jelentik, hogy tovább nézünk a saját árnyékunknál. Hogy nem csak a magunk bajával vagyunk elfoglalva, bár az is van elég, tekintve, hogy a munkatársaink többsége elsőgenerációs értelmiségi roma nő vagy meleg férfi. Tekintve, hogy a nemzetiségünk kulturális reprezentációja és politikai képviselete itthon finoman szólva is szégyenteljes. De az emberi jogok számunkra azt üzenik, hogy nem csak nekünk nehéz, és kutya kötelességünk beleállni más elnyomott, alulreprezentált csoportok küzdelmeibe és nem csak azért mert ezt várjuk cserébe mi is, hanem mert szeretnénk egy egyenlőbb és békésebb társadalomban élni. És mert nem szeretnénk, hogy azok az események, amik életre hozták azokat a bizonyos emberi jogi egyezményeket: egyes csoportok kipécézése, negatív képzettársításokkal való teleaggatása, propagandagépezet általi dehumanizálása, kirekesztése, üldöztetése, deportálása, üzemi meggyilkolása újra megtörténjen.
Persze megtörtént és megtörténik újra meg újra, kicsit másképp, vagy épp kísértetiesen hasonlóan. Épp ezért van szükség az emberi jogokra, és az azokat hirdető fesztiválokra.
És hogyan is tudnánk kiállni embertársaink emberi méltóságáért, ha nem ismerjük őket. Ha felületes, hamis tudások alapján általánosítunk és alkotunk véleményt, mondunk ítéletet? Minden alkalmat meg kell ragadnunk arra, hogy a különböző identitású csoportokkal, legyen az nemzetiségi, kulturális, nemi, szexuális, nyelvi, politikai, vagy vallási, együtt lehessünk, és megismerhessük egymást, megismertethessük magunkat. Ezt ismerték fel volt önkénteseink és ezért hozták létre a Diverz Ifjúsági Hálózatot és az Identitásom Szabadsága fesztivált is. Hogy megismerjük és megszeressük egymást, hogy empátiát és szolidaritást építsünk, hogy fürödjünk a sokszínűség izgalmaiban, és hogy ha baj van, segíteni tudjuk egymást.
Mert sokan ma biztonságban érzik magukat, hiszen nem tartoznak egyetlen kisebbségi csoporthoz sem. De az emberi jogokat eltiprók nem válogatnak. Ma én, holnap te lehetsz a gyűlöletpropaganda áldozata. És akkor szükséged lesz ránk, elnyomottakra, emberi jogi libsi aktivista civilekre, hogy kiálljunk érted is, a te emberi méltóságodért is.
Major Ágnes – középiskolai tanár, irodalomterapeuta
Szép napot/ sziasztok!
Még egyszer szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy itt lehetek elsősorban kollégámnak, talán mondhatom, hogy jó barátomnak Buzás-Hábel Gézának, a Diverse Youth Network vezetőjének, hogy a személyemet megfelelelőnek találta, ezen a nagyon fontos eseményen való megszólalásra. Bízom benne, hogy ez voltaképpen nem is a személyemnek, hanem a tanárként általam képviselt értékeknek, látásmódnak és az így szolgált emberképnek köszönhető.
Az ilyen jellegű beszédek egyik közhelyes eleme, hogy úgy kezdjük: nehezen fogalmaztam meg a mondandómat… hosszú időbe és rengetem fejtörésbe telt ezt a beszédet megírnom… és a többi. Én azonban pont az ellenkezőjét érzem.
Szinte egész pályafutásom során olyan intézményekben tanítottam, ahol hátrányos helyzetű és/vagy cigány-roma fiatalokkal dolgoztunk együtt, alkottunk egy közösséget. Hosszú évek óta egy ilyen gimnáziumban tanítok. És amit itt most szeretnék elmondani ebben a pár percben, az pontosan az: reményeim szerint a nyilvános megszólalás terein hamarosan, az elkövetkező évek, évtizedek során nem én – sokkal inkább ezek a lányok és fiúk fognak állni.
Azok a fiúk és lányok, akiknek paidagogoszként a szolgálatára „esküdtünk fel” – már ha lenne ilyen tanári eskü. És hogy miért különösen nehéz út vezet számukra a megszólaláshoz? Mert ők azok, akiket a legkönnyebb sztereotípiákkal leírni. Ők azok, akiket néha hajlamosak vagyunk az egy főre jutó nettó jövedelemmel, a szülők végzettségével vagy épp állami gondozotti státusszal jellemezni. Sőt. Ők azok, akiket a biztonsági őr követ a boltban, akiknek nem adnak ki albérletet, ha bekerülnek az egyetemre, akik nevet változtatnak, akik vágóképként szerepelnek a hírekben. Mindenki tudni vél róluk valamit – a legjobb esetben is csak azt feltételezik róluk, hogy a zene meg a tánc a „vérükben van.”
De hol van az ő, senkivel össze nem téveszthető, egyedi hangjuk? Hol van a személyiségük, identitásuk sokszínűsége? Azok a gyerekek, fiatalok, akikkel nap mint nap találkozom, nem sztereotípiák. Te sem vagy az, én sem vagyok. Ha kérdeznétek őket, talán megtudhatnátok, hogy van, aki basszusgitáron játszik, mást a fotózás érdekel vagy a Momén akar majd továbbtanulni. Van, aki épp élete szerelmét éli, más coming outra készül. Van, aki kiskedvenc a családban, ezért nem tud beilleszkedni a kollégiumi életbe, más pedig zenedobozokat gyűjt.
Ha egy üzenetet szeretnék most eljuttatni ki tudja kinek és hova, annak örök reményével, hogy ez nem pusztába kiáltott szó… az az lenne, hogy kérlek, fogjuk be néha a középosztálybeli, fehér, privilegizált szánkat és tanuljunk meg figyelni a másikra. Ha hátrányos helyzetű, cigány/roma, tanulási, magatartási zavarral vagy épp mentális nehézséggel küzdő, valamely szexuális kisebbséghez tartozó… vagy épp ad absurdum nő az illető (vagy mindez együtt)… kérlek, ne tegyük őt kísérleti, kutatási tárggyá, állatkerti mutatvánnyá. Ne beszéljünk róla nélküle, ne döntsünk róla, ne azonosítsuk egyetlen, talán csak a MAGUNK fejében létező vagy hatalmasra növesztett sztereotípia mentén. Ne gyártsunk árkokat vagy falakat, ne védjük magunkat kényelmes ’mi kontra ők’ önmegnyugtatással!
Ne tegyük ezt segítség álcája alatt se!
Hatalmas erő, ha valaki szót kap és nem helyette nyilatkoznak meg. Lehet, hogy üvöltés lesz elsőként, de aki régóta hallgat, az nem kér elnézést. Most azért vagyok itt, hogy magam is vállaljam annak felelősségét, hogy ezt az erőt a tanítványaink kezébe helyezzük.
Hiábavaló lenne ugyanis ezt társadalmi szinten elvárnunk, ha mi, pedagógusok képtelenek vagyunk arra, hogy tanítványainkat önmaguk teljességében és e teljesség megtapasztalásának szabadságában szeretnénk és segítenénk.
Szeretnék egy példát is hozni a napi munkámból. Irodalomterapeuta vagyok, irodalmi szövegeken alapuló önismereti csoportokat vezetek. Tudják/tudjátok… olyan fiataloknak, akik „nem olvasnak, nem értenek alapvető írásos megnyilatkozásokat, akik utálják Vörösmartyt meg úgy egy rohadt metaforát nem képesek értelmezi olyan szinten, hogy a tulipán=a költő kedvese…” Igen, mindannyian halljuk szinte a napi szintű kesergést, talán olvastunk cikkeket, tanulmányokat is a témában.
De vajon mit csinálnak ezek a fiatalok egy Parti Nagy Lajossal vagy Tóth Krisztinával? Hát elárulom. Órákig beszélgetnek a szöveg különböző interpretációs rétegeiről. Várólisták vannak a csoportokra, hogy lécci, lécci, hadd olvassak kortárs irodalmat.
Ott ugyanis olyan dolog történik, ami máshol nem: ők beszélnek. Szövegről beszélnek – és magukról beszélnek egyúttal. Magasirodalmat olvasnak – és magukat olvassák bele. Szóval… ezt akarom most elmondani: mindenki kompetens a saját életében, csak hagynunk kell szóhoz jutni. Mert én nem fogom tudni elmondani, ki Bicskei Dávid vagy Sztojka Niki. A legnagyobb ajándék pedig – és ez ordas közhely segítő körökben – a figyelem, az idő, amit a másiknak, a másik megismerésének ajándékozunk.
Mindemellett pedig szeretném kifejezni köszönetemet a Diverse Youth Networknek az utóbbi években végzett munkájuk miatt, amelybe tanítványaim sorát is belevonták, s ezáltal érezhették a közösség és a nyilvánosság erejét, személyes identitásuk érvényességének örömét.
Nyirati András – Emberség Erejével Alapítvány elnöke
15 éve dolgozom trénerként csoportokkal, olyan témákkal, mint az emberi jogok és a sokszínűség. Van egy játék, ahol a résztvevők mindenféle és fajta kisebbség bőrébe bújnak és aztán egyszerű állítások hangzanak el. Nyugodtan végig sétálhatok a szerelmemmel az utcán. Összeházasodhatok vele. Nem kell félnem, hogy a médiában megtámadnak a szexualitásom miatt. Akire igaz egy állítás, az előrelép, a többiek maradnak. Az elején még mindenki fogja egymás kezét, aztán ahogy telik az idő ezek a kötelékek elszakadnak, valakik hátul maradnak, az elől lévők hátát nézve, miközben azok már nem is látják őket. Gondoljátok végig ti vajon léphetnétek-e? Hiába alapvető dolgok ezek, mégis sok embernek ebben a teremben, ebben a városban, ebben az országban ez nem evidens, sőt!
Itt születtem Pécsen és úgy nőttem fel ebben a városban, hogy nem találkoztam vállaltan meleg emberrel. Emberi jogi aktivistaként, Budapesten és külföldön ismertem meg személyesen LMBTQ embereket és történeteiket, ezzel vált valóságossá a nyitottságom és az elfogadásom. Mert sokkal könnyebb úgy elfogadni valamit, ha csak a gondolataimban létezik és nem látszik. Azért kell a Freedom of my identity fesztivál és a Pride felvonulás, hogy a kissebségekhez tartozó emberek, csoportok, láthatóvá váljanak. Hogy megmutathassák ők is ugyanolyan emberek, nem jobbak, vagy rosszabbak, csak különböznek valamiben a többségtől.
Pécs mára változott, bár egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány azonos nemű párt láttam puszit adni egymásnak az utcán. De akkor is, büszke vagyok rá, hogy itt a Pécs Pride, elsőként a vidéki városok közül Magyarországon és örülök, hogy van egy helyi fiatal LMBTQ közösség, aki megszervezi. De az évnek van még 364 napja, amin azt látom, hogy barátaim elköltöznek, politikusok uszítanak, az emberek a közösségi médiában a legrosszabbakat kívánják egymásnak. Még bőven van dolgunk! Mi, akik ma itt vagyunk és az a sok pécsi aki eljön a Pridera, mi tudjuk biztonságossá és befogadóvá tenni ezt a várost. Mert egy boldog élet, méltóság és egyenlő jogok mindenkinek járnak!
Legyen ez a hét az ünneplésé, de ne felejtsük el, hogy az év többi részében is oda kell állnunk az elnyomottak mellé. Ne legyünk szemlélők, mert azzal eltűrjük és támogatjuk a kirekesztést. Meg kell erősítenünk közösségeinket, büszkén ki kell állnunk másokért, ez az emberség ereje! Senkinek se kelljen máshol keresnie a boldogságát, bármilyen is a bőrszíne, vallása, bárkit is szeret!
Együtt tudjuk csak ezt megtenni. Legyünk aktívak, erőnkhöz mérten támogassunk civil kezdeményezéseket, hallassuk a hangunkat, mert így tudunk egy mindenki számára élhető várost és országot létrehozni. Fogjuk meg egymás kezét és ne eresszük el, lépjünk együtt! Találkozzunk szombaton a felvonuláson!
