Főállásban egyetemi tanársegéd a PTE TTK Informatikai tanszékén, ahol főként a számítógép-hálózatokkal és az informatikai biztonsággal kapcsolatos tárgyakat oktatja a mérnök-informatikus, mérnöktanár végzettségű Rébay Viktor. De hogy jött képbe a fotózás?
– Abszolút véletlenül csöppentem bele! – meséli. – Annak idején fejlesztettem egy beléptető rendszert egy fitneszteremnek, amivel valahogy találkozott Rózsa Gábor, a pécsi női kosarasok akkori ügyvezetője. Én akkor még csak szurkolóként jártam kosármeccsekre. Egy szép reggelen aztán felhívott, és megkért arra, hogy nekik is készítsek egy hasonló beléptetőrendszert. Nagyon boldogan megcsináltam, s gyakorlatilag ennek köszönhetően kerültem a lelátóról a parkettára, a csapat közelébe. Jött a 2001-es legendás messinai Final Four, a négyes döntő, amire pedig mindenképpen ki akartam jutni, látni akartam a MiZo-PVSK-t. Bodor Janival (aki a csapat honlapját fejlesztette és üzemeltette) kitaláltuk, hogy akkreditáljuk magunkat, ő lesz a sajtós, én meg a fotós. Bejött, elfogadták! Valakitől kértem kölcsön egy digitális kompakt gépet, és irány Messina! Na, így kezdődött!
Messinában még fogni kellett a „zöldfülű álfotós” kezét. Kálmándy Ferenc segített neki, pátyolgatta, bíztatta: ne legyen félénk, ne ide álljon, hanem oda, ésatöbbi. Talán már akkor megérezte, hogy egy tehetséges leendő kollégába botlott, ki tudja?!
Ebben a történetben nagyon sok véletlen volt, de az élet már csak ilyen. Innentől kezdve viszont nagyjából egyenes út vezetett odáig, hogy bár a fotózás továbbra is leginkább egy hobbi, professzionális szinten űzi.
– A 2006-os női U20-as Európa-bajnokságon már én voltam a nemzetközi szövetség, a FIBA fotósa. Referencia-munkaként vállaltam el, s mint a későbbiek mutatják, elégedettek lehettek velem. Azóta ott tartok, hogy a magyar szövetség legtöbb eseményét én fotózom, ott vagyok női vonalon a FIBA nagyobb európai rendezvényein, egy ideje bejött a képbe a 3×3-as kosárlabda, és sokat dolgozom a Rátgéber Akadémiának is. Több felnőtt női Európa-bajnokságnak, Euroliga Final Fournak voltam az első számú fotósa, és több korosztályos világversenyt is fotóztam már a FIBA számára.
Ahogy az élet más területein, úgy itt sem árt, ha az ember talpraesett. Ha Rébay nem lenne az, sosem lehetett volna a Tall Blacks, vagyis az új-zélandi férfi kosárlabda-válogatott fotósa – még ha csak rövid ideig is.
– Ez egy jó sztori volt! Éppen Dél-Koreában éltünk a párommal, amikor meghallottam, hogy a Tall Blacks Szöulban játszik vb-selejtezőt. Mivel ott kevesebb lehetőségem volt fényképezni, simán írtam nekik egy mailt, amelyben elküldtem a referenciáimat, és megérdeklődtem, nem lehetnék-e a fotósuk ezen az eseményen. Rábólintottak! Én pedig nagyon élveztem ezt a munkát.
Ahogy sok másikat is. A fotózásnak köszönhetően többször is járt Portugáliában – ide jár vissza a legszívesebben, mert az eddigi tornákon csupa remek emberrel találkozott. Itt volt szemtanúja 2016-ban az olasz Cecilia Zandalasini sztárrá válásának, aki az egyik kedvenc női játékosa.
– A tornát ugyan Spanyolország nyerte két ponttal, de ha valaki élőben látta a döntőt, akkor egészen biztosan nem ez fog neki beugrani. Sokkal inkább az, hogy az egész csarnok az extázisban játszó, majd a lefújás után könnyeivel küszködő Zandalasinit ünnepelte, aki a következő évben már WNBA bajnoki címet szerzett a Minnesota Lynx csapatával. Újabb szerencsés véletlen, hogy hazafelé a Porto–München járaton egymás mellett ültünk a repülőn…
Érdekes, hogy amolyan sport-, és azon belül is sportági sovinisztának mondhatjuk: szinte csak kosárlabdát fotóz, nincsen ott focimeccseken, kéziderbiken. Ezt szerette meg, talán a kezdetek miatt. Nem is vágyik másfelé, mint mondja, ebben a közegben nagyon sok barátra lelt, szereti ezt a miliőt.
– Esküvőket végképp nem fotózok, nem az én világom! Megmondom őszintén, olyan munkákat vállalok el szívesen, amelyek kapcsán biztos vagyok a tudásomban, ennek köszönhetően pedig olyan lesz a végeredmény, amivel mindenki elégedett, boldog lesz!
Milyen jól jöhet egy profi fotós egy családban, gondolhatnánk: biztos szuperek a családi képek, kiválóan vannak megörökítve a különböző fontosabb események, kirándulások. Rébayéknál nem így van.
– Viszonylag kevés családi képet készítünk, azt is általában telefonnal – árulta el Viktor, aki feleségével, Melindával egy hároméves kislányt, Juliannát nevelik. – Macerás ám cipelni a felszerelést! Amikor ismerősök, barátok kérdezik tőlem, hogy milyen fényképezőgépet vegyenek a családi események, nyaralások megörökítésére, akkor rendszerint azt vágom rá, hogy egy jó telefont!
Nagyon sokszor áhítattal nézzük, ahogy a kosármeccsen előveszi a hatalmas objektíveket. Sejtjük, hogy nem egy filléres dolog, bizony így is van. A nyakában és az állandóan vele lévő táskájában ott van egy jobb személyautó ára: a két fényképezőgépváz, az objektívek, a gyors laptop biztosan megér úgy 6-7 millió forintot. „Erre a munkára rengeteget lehet, és talán kell is költeni. A képet ugyan a fotós készíti, de a rendelkezésre álló eszközök meghatározzák a lehetőségeket.”
Kiemelt kép: Alina Cojocaru
