„Kezdünk beletörődni. Elfásulni. Felmerül valahol mélyen a kérdés, nem kellene hagyni, hogy gyorsan átmenjen az emberiségen? Legyen már vége…
A világháború óta nem voltak ilyen következmények. A gazdasági válság kimenete beláthatatlan. Eladósodó államok, működésképtelen nemzetközi szervezetek, ENSZ, Unió…
A jövőbeni veszélyek, a pénzügyi világrend összeomlása, hiperinfláció, lázadások, progromok, forradalmak, háborúk.
A történelem tanulságai hasonló helyzetekben vészjóslóak.
Ráadásul látható, nem működik „az engedjük el” módszer, hisz Kínába visszahurcolták a vírust és Nyugat-Európa – talán a németek kivételével – kapitulált.
Azt gondolom, mi kisemberek ebben a helyzetben nem csak kiszolgáltatott áldozatok vagyunk. Lehetőségünk van összefogni, egymást higgadt józanságra inteni, segíteni ember társainkat, az energiákat a társadalom érdekében és nem ellene irányítani.
Ezt a kihívást nekünk kell leküzdeni. A kormány az önkormányzat, intézmények sokat segíthetnek… De a valódi teher rajtunk van.
Vennünk kell az akadályt.
Mai nap annyi pozitív impulzust kaptam vállalkozóktól, egyetemi, önkormányzati vezetőktől, hogy kezdek bizakodni.
Nincsenek illúzióim, hisz kiszámoltam családom nem kicsi veszteségeit. Néhány hónapja tragikusnak, elviselhetetlennek tartottam volna, de azóta beszéltem sok ismerősömmel, akik hatalmas személyes veszteségeik ellenére a segítségemet kérték, hogy másokon segíthessenek…
Szóval. A jövő a tét, tehát leírjuk a veszteségeket, elszántan bebizonyítjuk, korábban nem véletlenül értük el, amit elértünk. Meg fogjuk ismét csinálni. Együtt, összefogva, egymást segítve.
Talán az egész őrületnek ez a legnagyobb tanulsága.”
