Avagy miért baj az, ha valaki összekeveri a szabad kávézgatást a tömeges fekvehányással.
Pécs olyan volt szombat éjjel, mintha szilveszter lenne. Az ország más városai is olyanok voltak. Az is volt bizonyos értelemben, mert a terasznyitást a legtöbben úgy élték meg, mintha új időszámítás kezdődne, mintha véget ért volna a járvány. Nem akarom senkinek elrontani az örömét, de a járvány rohadtul nem ért véget.
Épp csak annyian védettek már, hogy meg lehet inni egy-egy kávét, vagy sört bármelyik vendéglátós teraszán; enni lehet egy menüt – de a járványszabályokat be kell tartani továbbra is. Mindegyiket!
Szóval nem a tömeges fekvehányás, utcabál és heringbuli lett szabad, hanem pusztán egy szolid nyitás történt (volna) azért, mert a szakemberek szerint már indokolt, belefér egy-egy menü, kávé vagy sör valamelyik teraszon. Aztán mindenki húzza vissza a maszkját, vigyázzon magára és a másikra, tartsa a távolságot, ameddig hazaér, vagy a munkahelyére.
Nem ez történt! Mi nemigen láttunk este az utcán sem rendőrt, sem köztereseket – utóbbiakat napközben sem. Éjjel pár járőrt már igen, de addigra már mindegy volt.
Az egyén felelőssége egy járványhelyzetben különösen magas. Egyébként is, de ilyenkor még inkább. Ez akkor is így van, ha ezzel senki nem akar törődni, netán elismerni és tudomást venni róla: és mindenért inkább mást akar hibáztatni (kormányt, polgármestert, rendőröket, virológusokat, orvosokat, stb.), de még véletlenül sem önmagát.
Most izgulhatunk nagyjából két hétig. Addigra talán világosan kiderül, mi a felelőtlenség ára: megúsztuk-e ezúttal a vak szerencsének, netán a jóistennek köszönhetően, vagy nem úsztuk meg.
Nem tudom, hogy a következő két hét várakozása megérte-e azt a pár pohár italt, jókedvet, ölelést és Széchenyi téri tömegvonatozást szombat éjjel. Erősen hajlok rá, hogy nem érte meg. De ne legyen igazam!
