Alaposan nekiment pár napja a jobboldali média egyik zászlóshajója a PTE és az ELTE oktatójának. Ennek apropóján kérdeztük meg Polyák Gábort, hogy mit gondol médiáról, politikáról, tanításról és hogy van-e még remény a magyar média - és ezen keresztül a társadalom - számára? Interjú!
Minek tulajdonítod, hogy címlapra kerültél és nem éppen pozitív módon?
Fogalmam sincs, miért most, miért egy múlt féléves óra miatt, miért pont az egyetlen ELTE-s órám miatt. Voltam már Origo-címlapon és Századvég-elemzésben, sőt a legfőbb Pesti Srác, Huth Gergely nevezett véresszájúnak, de akkor mindig volt valami apropó. Most nem volt hírértékem. Persze az ember rosszul viseli, ha megkérdőjelezik, hogy jól végzi-e a munkáját. Amikor a Mérték Médiaelemző Műhely színeiben jelenek meg, akkor számolok vele, hogy annak lesz ilyen visszhangja. Ha órát tartok, akkor nem. De én vállaltam fel egy szerepet, hangot adok a véleményemnek, amit elég sokan osztanak olyanok is, akik különböző okokból inkább nem hangoskodnak. Összességében ez ezzel jár.
Te politizálsz az egyetemen, vagy nem?
Akit érdekel a körülötte lévő világ, akit érdekel a körülötte lévő emberek és közösségek helyzete, az politizál. Ez a szó nem volt mindig szitokszó, bár sajnos a rendszerváltás után nem sikerült azzal a tartalommal megtölteni, amit valójában jelent: a közös ügyeink közös megoldásról való gondolkodás és az azért való cselekvés. Nálunk ma szitokszó, mert összemosódik pártok iránti rajongásokkal. Én nem vagyok rajongó-alkat, pláne nem tudnék rajongani olyan valakiért, akit mi hatalmaztunk fel arra, hogy a mi érdekünkben, minket szolgálva vezesse az országot vagy a várost.
Ma a politikus az emberek fejében olyan, mit valami földesúr, akinek hódolni kell.
Ki másnak lenne a legnagyobb feladata, hogy ez a tévképzetet eloszlassa mint az egyetemi embereknek, és általában az értelmiségnek?
Miért ne lehetne egyébként politizálni az egyetemen? Mi ezzel a gond?
A tanítás mindenképpen érzékeny terület, ott van egy olyan viszony a tanár és a diák között, ami a tanár számára minden további nélkül tekintélyt biztosít. Ezzel nem szabad visszaélni.
Az egyetemisták már nem gyerekek, de még nagyon is formálhatók. Nem mindegy, hogyan kapják, szerzik a tudást. A tanár feladata biztosan nem a meggyőzés. Hanem elsősorban az, hogy felkészítse a diákokat, hogy kérdezni tudjanak, mögé látni a dolgoknak, és felelősséget vállalni a döntéseikért.
Én médiajogot tanítok, ami nagyon szoros kapcsolatban van a napi valósággal. Nem akarok úgy csinálni, mintha a szabályok csak valami elméleti és ideális világban számítanának. Látniuk kell a dákoknak, hogy ezek a szabályok hogyan születtek, milyen médiarendszerre és újságírótársadalomra hatnak, milyen következményekkel járnak. De nagy szerencsém is van: én mégiscsak jogszabály-szövegekről beszélek, hatósági és bírósági döntésekről, alkotmánybírósági határozatokról. Mindig van megfogható alapja annak, amit mondok. Akkor is, ha azt mondom, hogy
a mai médiatörvények, a mai alkotmánybírósági döntések nem felelnek meg azoknak az elveknek és értékeknek, amiket én a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején itthon és külföldön tanultam.
A jog mindig kifejez egy értékrendet is. Az én értékrendem a 2010 előtti jogban volt leírva.
Hogyan tudod, hogyan lehetséges szétválasztani egy saját politikai hitvallást és nézetet a “tananyagtól” úgy, hogy az ne közvetítsen direkt politikát? Van-e egyáltalán értelme ezt szétválasztani?
Egészen más jelentett nem ez a kérdés 2010 előtt. Akkor nekem is, meg az ország jövőjének, iránynak is nagyjából mindegy volt, hogy MDF, MSZP vagy Fidesz, esetleg valaki más. Stabil jogállami keretek között kerestük az utat, sok hibával, sőt súlyos bűnökkel, de 2006-ig nem volt élet-halál harc egy-egy választás eredménye. Az őszödi beszéd és a rendőri visszaélések után a Fidesz emelte a tétet, és azóta is a „vagy a Fidesz vagy a nemzethalál” koordináta-rendszerben működik. És ez legitimál a párt és a követői szemében rengeteg olyan lépést, amit egyébként a Fidesz ellenzékben hangosan és helyesen elítélne.
Ebben a vízióban mindent fel lehet áldozni azért, hogy jó kezekben legyen az ország, Alkotmánybíróságot, nyugdíjrendszert, versenyképes vállalkozásokat, egyetemi önállóságot, kérdezni képes újságírókat. De a demokrácia nem élet-halál harc.
A demokráciában a hatalom elvesztése nem sorskérdés, és egyetlen kormány sem azonos a nemzettel vagy az országgal. Szóval az én szememben mindazoknak a jogállami és demokratikus béklyóknak a felszámolása, amik a hatalom túlkapásai ellen védenek, elviselhetetlenül nagy ár volt egy megalomán vízióért.
Nekem mindegy, hogy MSZP vagy Fidesz vagy Momentum vagy DK, ha tudom, hogy nem ezen múlik az állásom, nem ezen múlik a diákjaim és a gyerekeim jövője, és tudom, hogy leváltható a rosszul működő hatalom.
Ezt a politikai hitvallást nem tudom nem képviselni, de ebben pártok érdekei nyomokban sem jelennek meg.
Nem csinálsz titkot abból, hogy nem éppen szimpatizálsz ezzel a kormánnyal és ennek gyakran hangot is adsz például a Facebookon. Nem álszent vita vagy elvárás az, hogy egy egyetemen ne politizáljanak a tanárok?
Ahogy mondtam, a tanár dolga nem a meggyőzés, hanem a gondolkodni és felelős döntést hozni képes polgárok kinevelése. A „ne politizálj” lózung azt üzeni, ne foglalkozz a nagyok dolgával, mit tudsz te arról. A Kádár-kor továbbélő kompromisszuma: kapsz valami finomat (mehetsz Eszékre banánt venni vagy csok-ból építhetsz házat), de ne szólj bele. Pedig a neve is az: közügy. Sőt ez még régebbre nyúlik vissza, és a sokat emlegetett elmaradt polgárosodás következménye. Mindig voltak valakik ott fönt, mi meg itt lent, és mintha ez így lenne jó. De nem, egyáltalán nem. Aki nem foglalkozik a közügyekkel, a közös ügyekkel, az nem ismeri fel, hogy a politikai döntések az ő életét alakítják. És
a demokrácia lényege, hogy mi hatalmazzuk fel a politikusokat, nem ők gyakorolnak kegyet.
Aki nem politizál, az nem lesz öntudatos és autonóm polgár.
Helyes politikai stratégiának tartod-e azt, hogy a kormány megszűri a médiát? Azaz azt, hogy mely médiumokkal áll szóba, és melyekkel nem? Illetve, hogy pontosan ugyanezt teszi az új pécsi városvezetés is?
Nem tartom helyesnek, főleg nem demokratikus stratégiának.
Ha a közhatalmat gyakorló politikus nem válaszol egy újságírónak, akkor nem az újságírót nézi le, hanem azokat, akiknek az újságíró ír. Szerencsére ma már van hatósági döntés, éppen pécsi ügyben, arról, hogy szerkesztőségek, újságírók szisztematikus kirekesztése az információkból az egyenlő elbánás követelményét sérti, politikai alapú diszkrimináció. De az újságírónak is rá kell szolgálnia a bizalomra.
Nemcsak a megkérdezettekére, hanem a közönségére is. Ha sorozatosan az a tapasztalat egy médiumnál, hogy az elmondott információ vagy az interjú elferdítve, a lényeget kihagyva jelenik meg, olyan szövegkörnyezetbe helyezve, ami az egészet a feje tetejére állítja, akkor ezzel az újságíró és a médium nem a szolgálja a demokratikus tájékozódást, hanem csak valakinek a politikai érdekeit. És ez a gyakorlat tovább mélyíti a párbeszéd-képtelenséget az egész társadalomban.
Médiaháború van, mégha nem is úgy, mint a 90-es években. A média egymással is háborúzik, miközben a politika a legtöbb esetben ott áll titokban, vagy éppen látványosan egyik-másik médium mögött. Mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon és a média „visszatérhessen” eredeti szerepéhez és feladatához?
Ezt én nem hívnám médiaháborúnak, legfeljebb médiavérengzésnek. Itt nincsenek szemben álló felek, csak egy mindent felemésztő néphadsereg. A többiek legfeljebb háborús sérültek. Bocs, de az nem médiaháború, ha a média egy része megírja, hogy milyen korrupciós ügyek vannak körülöttünk, ráadásul nem kis részben pont az a része, amelyik megírta, hogy milyen brutális rendőri visszaélések voltak 2006-ban.
A média dolga, hogy kritikus legyen a mindenkori hatalommal, nem abban az értelemben, hogy utálja vagy gyűlölje, hanem abban, hogy ne hagyja letérni a normális útról.
Ma Magyarországon a Fidesznek kedves médiumok az olvasók, nézők, hallgatók számától döbbenetesen nagy összeget kapnak a közös kasszából, az adóforintokból, miközben a média másik része a napi túlélésért küzd. A közpénz ilyen felhasználása önmagában is annyira torzítja a médiaviszonyokat, hogy a közpénzből nem kapó médiumoknak sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük a közönség eléréséért.
Ha a közpénzt kiiktatjuk a képletből, az utolsó fillérig, akkor máris adtunk egy nagy lendületet a sajtószabadságnak. Ha ehhez ráadásul olyan politikusokat bízunk meg, akik nem kizárólag eszközt látnak a médiában saját hatalmuk megszilárdítására, hanem valódi demokratikus párbeszédben hisznek, akkor célba is értünk.
Ehhez képest egyszerű feladat új médiatörvényt, új médiahatóságot, vagy akár valódi közszolgálati médiát alkotni.
