Krisztina

Pécs Aktuál fiók

Jelentkezzen be Pécs Aktuál fiókjába, vagy hozzon lére felhasználói fiókot oldalunkon.

Regisztráció

Pécs Aktuál hírlevél

Iratkozzon fel a Pécs Aktuál hirlevelére. Összegyűjtjük Önnek a legaktuálisabb történéseket, a legérdekesebb közéleti cikkeket és elküldjük e-mail címére.

Hirdetés

Újraélesztések, könnyek, bordatörés, tévhitek – interjú egy pécsi mentővel

/
Cikkünk frissítése óta eltelt 3 hét, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Boronkai Tamás a pécsi mentőállomás főápolója már lassan 15 éve. Ő az, akit a pécsi mentők mindennel kapcsolatban, akár hajnali háromkor is tudnak keresni, ha szükség van rá. Meglátogattuk munkahelyén, ahol a kezdetekről, eddigi élményeiről, eseteiről beszélgettünk.

Hirdetés

Mikor döntötted el, hogy ezt a szakmát választod?
– Úgy kezdődött, hogy régen, a nyolcvanas években néztem a Mentők című sorozatot. Akkor döntöttem el, hogy én is szeretnék életeken segíteni, és mentő leszek. A szüleim nem ezt a szakmát szánták nekem, apukám katona volt, ő azt szerette volna, hogy én is az legyek, anyukám pedig a tanári szakmát szánta nekem. Én viszont egyik sem akartam lenni. Általános után a szigetvári Egészségügyi Szakközépiskolába jártam, majd az osztályfőnököm segített abban, hogy a fővárosban, egy mentőápolói iskolában folytassam tanulmányaimat. Ott végeztem, majd a Petőfi utcai mentőállomásra kerültem Pécsett. Ezután áthívtak ide a rohamkocsira és 2007-ben lettem főápoló. Ez igaz, hogy rengeteg plusz munkával jár, de hatalmas megtiszteltetésként ért.

Főápolóként mi a te feladatod?
– Én felelek az ápolókért, a gépkocsivezetőkért, az autók felszereltségéért, valamint az állomásvezetővel közösen a benti életért.

Milyen az élet itt a mentőállomáson?
– Leírhatatlan. Nagyjából százan vagyunk itt, ami nem kis szám. De elképesztően összetartó, felkészült a csapat. Ez pedig a COVID idején be is bizonyosodott, hiszen senki sem pánikolt be, hogy most mi lesz, nem kérdeztek semmit, elfogadták az újabb feladatokat és véghez is vitték azt. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Hogyan telnek a mindennapjaitok?
– Kiszámíthatatlan, egyik napunk sem ugyanolyan. Lehet, hogy egész nap ülsz, de az is lehet, hogy egy tömeges balesethez riasztanak minket. Nincs olyan fél óra, hogy ne szólalna meg a csengő, mint ahogy azt most te is tapasztalod.

Igen és azt is látom, hogy te sem tudod nem észrevenni, és figyeled a jelzéseket. Azonban én csak hallom és nem értem. Miket jelentenek?
– Ha csak egy csengőt hallunk, az a sima mentőnek szól. Kettő a kiemelt-, három csengetés pedig az esetkocsinak szól. Amikor egy hosszút és kettő rövidet hallunk, akkor a rohamkocsi indul, ilyenkor nagy a baj, ilyenkor vagy gyereksérülthöz, vagy újraélesztéshez, vagy balesethez vonulunk leginkább. Ezek mellett van még egy kombináció, a két rövid, egy hosszú csengetés, az a mentőorvosi kocsi csengetése. De bármit is hallunk, az biztos, 1 percen belül már megszólalnak a szirénák és úton vagyunk a beteg felé.

Mennyi idő még kiértek valahova? Mennyire segítőkészek a pécsi sofőrök?
– Mindenki máshogy reagál arra, amikor megjelenik egy nagy sárga szirénázó autó mögötte. De mi türelmesek vagyunk! Szóval teljesen változó, reggel, valamint délután 4-5 óra felé nagyon nehéz átjutni a városon. Ilyenkor nem nagyon figyelnek az autósok. Ebben az időszakban körülbelül negyed óra kell ahhoz, hogy eljussunk a Budai vámhoz, ha pedig nincs nagy forgalom, 6-7 perc alatt érünk oda.

Mi történik a helyszínen, hogyan zajlik a mentés? És mi történik utána?
– Nincs két ugyanolyan, az biztos. Van egy eljárás rend, az egy vezérfonal, de ahogy nincs két ugyanolyan ember, úgy nincs két ugyanolyan mentés, újraélesztés, ellátás. Amikor kimegyünk, akkor lejön a redőny. Csináljuk a dolgunkat, utána bejövünk, leülünk és leesik, tudatosul, hogy mi történt. Ezt szerencsére mindenki jól tudja kezelni, de természetesen figyelünk egymásra és ha látjuk valakin, hogy egy olyan esetnél volt és furcsán viselkedik, akkor műszak végén elkapjuk és elvisszük sörözni, hogy beszélje ki magából. Ha pedig valakin nem tudunk ezzel segíteni, mindig félrevonul, nem szól senkihez, akkor szólunk Petrának, a pszichológusunknak.

Te hogyan bírod? Mennyire volt nehéz az elején, amikor tudatosult benned az, hogy van, amikor nem tudsz segíteni egy betegen?
– Én mindig elmesélem a fiataloknak, hogy amikor elkezdtem mentőzni, az első két napot végigrókáztam a stressztől. Felfogni azt, hogy kimegyek egy beteghez, ha nagy baj van, akkor a beteg élete múlik rajtam. Az oké, hogy mindent jól csinálok szakmai szemmel, de utána a lelkiismeretemmel kell elszámolni. Na, ez nehezen megy. Főleg, amikor kisgyermekről van szó és elveszítjük őt, vagy akár kollégákhoz megyünk ki.

Én már jöttem be úgy, amikor egy kollégánkat vesztettük el, hogy harminc ember egyszerre sírt. De azon is túl tudtunk lépni valamilyen szinten, hiszen segítettük egymást akkor is, hiszen bajtársak vagyunk mindig, minden helyzetben.

Említetted a gyermekeket…
– Igen, nekem három gyermekem van, így ezek az esetek mindig nagyon megviselnek. Tízen pár évvel ezelőtt volt egy olyan baleset, amit amíg élek nem fogok elfelejteni. Egy kisfiút és nagymamáját ütöttek el.  A gyermek annyi idős volt, mint akkor a lányom, újraélesztettük, bevittük a kórházba, majd néhány órával később jött a hír, hogy már nem lehetett megmenteni. Ez egy örök életre megmarad a fejemben.

Tamás a tömeges baleseti egység mellett, amely egyedülálló az országban

Emlékszel az első újraélesztésedre, vagy az első balesetedre, amihez kivonultál?
– Életem első újraélesztését soha nem fogom elfelejteni, az száz százalék. A Hársfa úton lévő kutyafuttatónál volt, összeesett egy idősebb ember. Elkezdtük a mentést, de nem sikerült sajnos. Az első baleset pedig a 6-os úton történt a bicsérdi elágazásánál. Itt sajnos napjainkban is rengeteg baleset történik csak úgy, mint a mecseki szerpentinen is, ezek a legveszélyesebb útszakaszok a környéken.

De gondolom sok olyan eset is történik, amikor sikerül és megmentetek egy embert, egy életet…
– Természetesen, az a része, hogy elveszítesz valakit, vagy látod azt, hogy bevitted a kórházba, és tudod, hogy nagy baj van, ezek mind megviselnek. Viszont azt az élményt leírni, amikor később, hetek múlva találkozol a beteggel és rád köszön, azt nem lehet elmondani.

Volt már ilyenben részed?
– Persze, 25 év alatt akadt jó pár szerencsére! Volt egy másodállásom is korábban, az intenzíven dolgoztam. Ott hetekig kezeltünk egy fiatalembert. Mielőtt elmentem szabadságra, azelőtt háromszor-négyszer élesztettünk újra és úgy mentem el, hogy már biztos nem fogom látni többet. Amikor azonban visszatértem, ott ült az ágy szélén, majd hónapokkal később ott ültünk egy szórakozóhelyen, ahol megismert és odajött a barátnőjével. De olyan is volt, nem is olyan régen, hogy vittünk egy 10 éves gyermeket, aki eltörte a kezét. Ismerős volt az anyuka meg a név is, de nem tudtam honnan. Az anyuka viszont megismert, majd elmondta, hogy a gyermek, akit éppen ellátok, nálam született. Ezek azok a szituációk, amiért megéri, úgy gondolom.

Születés… ha jól tudom, akkor ez minden mentő mumusa, igaz ez?
– Igen, mindenki fél picit tőle. Mondjuk szerencsére az én oktatóm jól beleverte a fejembe, hogy mit, hogyan kell ilyenkor. Ezt pedig tudtam használni is, például akkor, amikor egy farfekvésű gyermek szeretett volna a világra jönni. Amikor először meghallottam, végig futott rajtam a hideg, de sikerült és egy egészséges babával tértünk be a kórházba.

Mi a helyzet a pécsi éjszakai élettel? Mennyiben különbözik egy hétvégi éjszaka egy sima hétköznapitól?
– Napjainkban már nincs nagyon különbség, hiszen az egyetemisták hétköznap is buliznak. Volt már pár érdekes szituáció, amikor a rendőrökre is szükség volt. Például akkor, amikor a Színház térnél lévő lépcsőn feküdt egy ittas fiatalember, akit korábban megvertek. Odaléptem hozzá, megszólítottam, ő pedig megijedt és rúgott, aminek következtében eltört a bordám. Vannak ilyenek esetek is, azonban nem ez okozza a legnagyobb kihívást manapság, hanem a drogok. A régi klasszikusoknak ismerjük a tüneteit, tudjuk, hogy mit kell rá adni, de ezek az újak bizonytalan tünetekkel, kimenetelekkel járnak, mivel sokszor változtatnak az összetételén.

Rengeteg szituáció, rengeteg eset, rengeteg élet és valószínűleg rengeteg emberrel is találkozol mindezek mellett, akik gondolom kérdéseket tesznek fel a szakmáddal kapcsolatban. Mik ezek? Milyen tévhitek keringenek az emberek fejében?
– Hát igen, van pár! Az egyik leggyakoribb, hogy bárhogyan, bármennyivel haladhatunk. Ez nem pontosan így van, hiszen egy piros lámpán mi sem száguldozhatunk át csak úgy. A vezetőnek meg kell győződnie arról, hogy mindenki lát és hall minket. Az is szokott lenni, hogy miért megyünk lassan, miért érünk rá így menni… Ha lassan megyünk, akkor súlyos beteget, sérültet viszünk, akinek nem jó ha összerázzuk. A másik tévhit, hogy komoly beavatkozásokat is el tudunk végezni útközben. Nem úgy kell elképzelni egy mentőautót belülről, mint a filmekben. Menet közben maximum egy gyógyszert tudunk beadni, de ha beavatkozás kell, akkor megállunk, félreállunk. Ezek mellett van még egy elég gyakori, mégpedig az, hogy érzéketlenek vagyunk. Nagyon is érző emberek vagyunk, csak hogy ezt hatékonyan lehessen csinálni, az kell, hogy a helyszín, az eset ne ragadjon el minket és ilyenkor kell egy kis álarcot felvenni. Nyilván vannak olyan események is, ahol az emberi, és nem a szakmai részt kell elővenni.

Megosztás itt: facebook
Ajánlom a Facebookon
Előző sztori

Az északnyugatira forduló szelet csütörtökön többfelé erős lökések kísérik

Következő sztori

Mellár Tamás: A gyűlölet és a frusztráció sokszor megbénítja az ellenzéket!

Legutóbbiak innen: Arc

bool(false)