Lipics Zsolt: A rombolás, valaminek a szétverése, valakinek a lejáratása nem az én műfajom

Amikor először pályázott a direktori pozícióra 2020-ban, akkor is kísérték furcsaságok a folyamatot, de a mostani turnus – nincs erre jobb szó – sokkal sunyibb volt. Öt évvel ezelőtt igyekeztek láthatatlanná tenni Önöket Vidákovics Szlávennel, mintha esélyük sem lenne, és betolni egy politikai kategóriába, most viszont már a személyes sértettség és düh is kiérződött azokból a propagandisztikus, rettenetesen egyoldalú anyagokból, amelyeket Önről terjesztettek nagy erőkkel. Hogyan viselte ezt, és miért választotta inkább azt a taktikát, hogy nem veszi fel a kesztyűt nyilvánosan? 

Meglepett annak a karaktergyilkossági kísérletnek a mélysége, ami ellenem irányult, és az a zsigeri gyűlölet, indulat, ami ezekből áradt felém és a kollégák felé. Ráadásul a lányomat is belekeverték mindebbe, amit egyenesen kikérek magamnak, mint apa. Neki semmi köze nincs ahhoz a politikai harchoz, amely valójában meghúzódik a támadások mögött. Én a Pécsi Nemzeti Színház vezetőjeként igyekszem távol tartani a napi, aktuál- pártpolitikát a teátrumtól, mert szerintem nem ide való, nem erre kíváncsi a közönség sem. Magánemberként megvan a véleményem és a világnézetem, mint bárki másnak, és azt vállalom is, de a színházba ezt nem viszem be.

Miért nem reagált a médiában ezekre a támadásokra, vádakra?

Én szeretek dolgozni, minden erőmmel és energiámmal építem a teátrumot, örömmel jövök be minden reggel és késő este, amikor hazaérek, akkor is jól érzem magam. Ez a közösség – a 185 itt dolgozó mindegyike – a második családom! A rombolás, a pusztítás, valaminek a szétverése, valakinek a lejáratása nem az én műfajom. Méltatlannak tartom az ilyen és ehhez hasonló karaktergyilkosságokat. Hazugság- és csúsztatás-tengerrel, kitekert félinformációkra épülő, sértett emberi bosszúval nem szerettem volna foglalkozni. Elszomorított az a nyílt és leplezetlen rosszindulat, ami ezekből a támadásokból sütött, és nem csak én, hanem a színház teljes kollektívája megdöbbent ezen. Itt

mindenki tudja, kik állnak a gyalázkodás mögött, és pontosan tudják azt is, hogy ezen emberek többsége nem is jár ide, nem ismeri azt a munkát, ami itt folyik, másik részük pedig elárulta ezt a közösséget politikai érdekből. Ennyire egyszerű ez sajnos!

Csak a legabszurdabb hazugságokat megcáfolandó: Vezetésem alatt a Pécsi Nemzeti Színház sohasem volt csődközeli állapotban. Nézőink nem pártoltak el színházunktól, sőt: bérleteseink száma folyamatosan nő, nézőszámunk stabilan és kiszámíthatóan magas, a nemzeti minősítés követelményeit (280 előadás, 80.000 néző) minden évadban túlteljesítjük.

Hol helyezkedik el a Pécsi Nemzeti Színház a többi hasonló teátrum rangsorában?

Valójában nem létezik ilyen objektív rangsor, mert nem is igazán lehet összehasonlítani a nemzeti színházakat. Más-más társadalmi, gazdasági, munkaerőpiaci feltételek vannak az ország különféle pontjain, és mások a közönség igényei is. Ami itt, Pécsen működik, az lehet, hogy például Győrben, vagy Szegeden már nem tudna működni, és fordítva is. Természetesen figyelem és követem a kollégákat az országban, folyamatosan tájékozódom, de mi – bizonyos értelemben – önmagunkkal versenyzünk, és évadról évadra szeretnénk jobbak lenni. Számomra a fókuszpontban elsősorban a nézők állnak. Az a célom, és itt mindannyian ezért dolgozunk, hogy a lehető legszélesebb közönség érezze jól magát nálunk, ezért is igyekszem úgy összeállítani az évadokat, hogy minél tágasabb műfaji spektrumot lefedjünk. Ezért a pécsi Nemzetiben épp úgy lehet látni „kísérleti darabot”, vagy réteg-előadást, mint népszerű bohózatot, vagy világhíres musicalt, operát és balettet.

Nekem az a tapasztalatom, és a közönség folyamatos visszaigazolásai is ezt támasztják alá, hogy elsősorban kikapcsolódni és szórakozni szeretnének a Pécsi Nemzeti Színházban az emberek. Ezt egyébként meg is értem, mert túlságosan zaklatott világban élünk, a napi hírekből pedig ömlik a negatív és depresszív tartalom ránk.

Ahogy nézem, 188 oldalas pályázatot adott be, ami inkább tűnik könyvnek, mint pályaműnek. Ennyi terve van?

Lehet, hogy szokatlannak tűnik ez a formátum és terjedelem, de mivel felelősséget érzek a városomért, a társulatért, ezért a színházért, nagyon komolyan vettem a pályázatot. Ebben összegeztem az elmúlt időszak tapasztalatait, eredményeit, de a kudarcait is, amiből tanulni tudtunk. Van egy vízióm arról, hogyan tudna ez a színház továbblépni, fejlődni, még izgalmasabb és szerethetőbb lenni, és ezt igen részletesen be is mutatom, nem árultam zsákbamacskát. Valóságra hangolt jövőkép ez – nem rózsaszín álmok és vágyak gyűjteménye. 

Mondana néhány konkrétumot is?

Nehéz kiragadnom példákat, mert ez egy egységes és összetett vízió, ezért is ilyen vaskos. Szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit és a terjedelmét, ha nagyon belemennék a szakmai részletekbe. Mindenképpen szeretném tovább erősíteni azt, hogy a Pécsi Nemzeti Színház egy igazán színes, érdekes és izgalmas repertoárt felvonultató teátrum legyen – városi, de régiós szinten is. 24 rendezővel dolgoztunk az elmúlt években, és legalább ennyivel – köztük sok új, fiatal kollégával – tervezem a következő évadokat is. A társulat bővítése és fiatalítása is a tervek között van, és határozott célom, hogy visszahozzam Pécsre a POSZT-ot. Emellett az épület fizikai, technikai és műszaki fejlesztése is prioritás, ami még látványosabb, még élvezhetőbb darabokat jelent a közönségnek: látványban, hangban, fényekben is. Mivel mindenki pénzből él, nekem fontos, hogy a kollégák anyagi biztonságban is legyenek – nem csak fizikaiban. 59%-os béremelést sikerült végrehajtanom az elmúlt időszakban, visszaadtam a hétfői szünnapot, kiemelt ünnepeken, például Karácsonykor mindenki a szeretteivel lehet. De itt még nem állnék meg, szeretném még inkább anyagilag is megbecsülni a gárdát. Tisztességes munkáért tisztességes bér jár, a plusz munkát, a teljesítményt, az akarást pedig extrán honorálom. A műszaki dolgozóknak az alapfizetésükön túl előadáspénzt is biztosítok, amire soha nem volt példa. Érdemes megérteni és tudatosítani azt, hogy

ez itt a Pécsi Nemzeti Színház. Budapesten tematizált színházak vannak. A mi teátrumunk nem ilyen. Regionális népszínházként sokféle igénynek kell megfelelnünk. Ez a pécsi, baranyai emberek színháza, és leginkább azt tekintem feladatomnak, hogy őket, mindannyiukat kiszolgáljam, hogy ezek az emberek örömmel jöjjenek ide, és elégedetten menjenek haza este, az előadások után.

A színház világa meglehetősen szubjektív. Nehéz objektíven megítélni a művészetet, mégha vannak is szakmai keretek, amelyek nyújtanak igazodási pontokat. Mi az Ön számára a siker fokmérője?

A saját mércém, és a közönség visszajelzései. A telt ház. Mert a színház az, amit néznek! Talán nagyképűnek tűnik a „saját mérce”, de nem annak szánom. Rendkívül kritikus vagyok magammal szemben, és fontos nekem, hogy szakmailag igényes maradjon a teátrum, illetve, hogy a munka, amit csinálunk, professzionális legyen. Siker számomra az is, ha az utcán rám, vagy a kollégákra mosolyognak a járókelők. Ha kapunk a boltban pár jó szót, egy integetést. Talán ezek a legfontosabbak, mert ezek őszinte reakciók. Természetesen a szakmai díjak és a Szakma visszajelzései is számítanak, mert ezek meg az egót simogatják, ami nekünk színművészeknek meglehetősen nagy – ezzel talán nem árultam el nagy titkot.  Ugyanakkor tudatosan figyelek arra, hogy ugyanaz a Lipics Zsolt maradjak, aki mindig is voltam, és ne torzítson el a siker, a direktori rang.

Ez utóbbi sikerült?

Persze! Bár erről inkább a kollégákat kérdezze, ha biztosra akar menni.