Egy újságírónak nem dolga a magamutogatás. Ugyanakkor vannak pillanatok, amik akarva-akaratlanul "átisszák" az embert. Az embert, aki ott ül a monitor másik oldalán. Ebből szeretnék picit többet mutatni a kedves Olvasónak. Élménybeszámoló egy nemzetközi versenyről, ahol maratont futhattam. A férjemmel.
Akkor futsz jól, ha elfelejted, hogy futsz!
Kicsit furán hangzik, de van az a pillanat, amikor futás közben megszűnik a külvilág. Egyszerűen kikapcsol az agy és a testtel összhangban létezik. Ebben a pillanatban K I S I M U L minden. Persze nem mindegyik futás ilyen, de végeredményben ez a cél mozgatja a lábaimat. Ha sikerül így futnom, akkor a nagy problémák összezsugorodnak, az apró örömök előtérbe kerülnek. A futás által annyira egyszerű lesz minden, hogy meg sem akarok állni, mindenhova futnék. Nem, nem sietnék. Hanem megélve a futást futnék!
A maratonra (42 km) való felkészülésem is ebben a szellemben történt. Annyi extrával, hogy szerettem volna ezt az érzést átadni szeretett férjemnek. Igen, sokan vágták a fejemhez, hogy szegény embert mikre rá nem veszem. Ez nem is esett jól. De ő jött, mert jönni akart. Nem jött, ha nem akart. Fontos elmondani azt is, hogy a 42 kilométerre 3 éve neveztünk be. Akkor még a koronáról nem a vírus jutott eszünkbe, a háború pedig csak rémálom volt. A maraton kétszer elmaradt, egyszer pedig mi intettünk búcsút az egésznek. Elfelejtettük már az egészet, amikor kaptunk egy levelet, hogy nevezésünk még mindig ránk vár. El sem hittük, de főnixmadárként repültünk futni. Veni, run, vici mottóval!
És akkor a futás…
Nagyjából 10 hét alatt szívtuk fel magunkat annyira, hogy ki mertük jelenteni: képesek vagyunk rá, álljunk rajthoz! 42 kilométerre azért kell készülni, mert ha nincs meg a táv iránti alázat és tisztelet, akkor képes elvenni a teljesítményt. A teljesítményt, ami ahhoz kell, hogy élvezet legyen minden megtett kilométer. Heti háromszor futottunk, hol felváltva hajnalban, amíg a gyermek aludt. Hol hétvégén, amíg a gyermek mamázott. Munka előtt, vagy épp munkából haza. Volt, hogy leadtam a laptopot, majd futócipőbe bújtam és hazafutottam Orfűről Pécsre. De sprinteltünk a Tettyére és róttuk a köröket Tüskésréten. 10 hét alatt összesen 310 kilométert tettem a cipőmbe, ami lehetett volna több is. De nem vagyok versenysportoló, 36 éves anyaként ennyire futotta tőlem (futotta, értitek?).
Majd eljött a rajt és ott álltunk több ezer ember között a világ legjobbjaival
Ez kicsit hihetetlen volt a hajnali futások után, amikor csak a Wass Albert utcáig jutottunk el. De most! Most volt idő 42 kilométerre. Mert lennie kellett. Ott álltunk a Colosseum tövében azokkal, akik mind futni jöttek. Itt van a pillanat, ami hónapokig zakatolt bennem. Majd egyszer csak CSÓK és PÁFF – ennyit éreztem, ennyit hallottam. Ez volt az. A RAJT pillanata. A csók a férjemtől jött, a páff pedig a rajtpisztoly hangja lehetett. Aztán egy szó volt még: szeretlek. Mondanom sem kell, akkora löketet adott mindez, hogy a rajt után már nem is látott többet a férjem.
Mintha egy puskából lőttek volna ki. A tömegen – akik a rajtnál lépkedve haladtak – próbáltam áthatolni, de ez csak ötlet szintjén volt jó. Nehezen ment. Hiába ugráltam a járdára fel, majd le. A pulzusom 70-ről hirtelen 174-re kúszott (ez ott is maradt 4 órán keresztül). Haladni akartam, de nem haladtam. A tömeg visszatartott. Majd elkezdtek pörögni a kilométerek, a körülöttem menetelő káosz pedig elmúlt. K I S I M U L T – ha már használtam ezt a szót, újra előhozom. A levegővételem pedig 11 kilométer körül beállt. Mosolyogtam is: 11 kilométert kellett ehhez futnom, vicces. De csak eljött a várva várt érzés: lebegek, nem futok.
Nem érzek semmit, csak létezek. Megszűnt körülöttem minden. Igazából ebben a pillanatban bárhol lehettem volna, csak a futás létezett. Ebben a delíriumi állapotban hirtelen felvillant egy emlék arról, hogy pár hete fájt a bokám Pécsről Harkányba „menet”. Mondanom sem kell: a gondolat gyorsan realizálódott a lábamban és 13 kilométernél annyira benyilallt, hogy újra kapkodni kezdtem a levegőt. Keményen fájt minden lépés. De amíg azon kattogtam, hogyan terheljek a másik lábra, egy kacskaringós kis utca után kibukkant az, amire egyáltalán nem számítottam. A Szent Péter-bazilika. Ott volt előttem a Vatikán! Libabőrös lettem, fáztam és izzadtam egyszerre.
Az ablakokban titkon Ferenc pápát kerestem, hátha megles minket. Nem, nem volt sehol. De a zokogás előtört belőlem. Futás közben sírni viszont éppen (nem) nyerő ötlet. „Ánbiliviböl, oh máj gád” nyökögtem, miközben a fejemet fogtam az egyik kezemmel. A másikkal pedig a mobilomat próbáltam előkaparni. A tempóm rendben volt, viszont a sírástól annyira zihálni kezdtem, mint egy gyerek az erős hiszti után. Már nevetni akartam, hogy milyen érzelmi hullámvasútra fizettem be, de az agy megint kapcsolt: tanulj meg nem sírni, mert így nem lesz jó, szétesel! Pár száz méter múlva jobban lettem, a fájdalom is eltűnt a lábamból. Isteni csoda? A tömeg őrjöngött, fúvósok, táncosok, karneváli hangulat. Leírhatatlan öröm mindenhol. Pedig ez még csak a félmaraton. 21 kilométer. Mi jöhet még? Mindegy volt, meneteltem előre, mint egy robot. 5,15-ös átlaggal, 1 óra 50 perc alatt tettem meg 21 ezer métert. Tettem meg? Nem, ez szárnyalás volt! Élveztem minden pillanatát. És ebben az „élvezeti állapotban” jutott először eszembe a férjem.
Áh, a férjem, aki ott van valahol a tömegben! Na, remek. Bűntudat lett úrrá rajtam. Eddig miért nem gondoltam rá? Rossz feleség vagyok? Tuti, hogy rossz feleség vagyok – kattogtam ezen egy sort. Legszívesebben felhívtam volna, de már hetekkel korábban kérte tőlem, nehogy tanácsokkal próbáljam bombázni! Inkább húzzak annyira el tőle, amennyire a lábam bírja. Okos férfi a férjem. Szóval mentem tovább, majd jött a 30. kilométer. A jó kis 30-as. Akkora domb volt előttem, hogy elkezdtem káromkodni valamit a bajszom alatt. Eddig mentem, mint a veszedelem, de ez? Hegyként magasodott előttem.
A maratont futók tudatosan készülnek a 30. kilométerre.
Legalábbis én készültem. Tudtam, hogy egy sík terepen megtett harmincas körül is jöhet egy „falnak” nevezett vízválasztó. Ha átjutsz rajta, megvan a maraton. Ha ott elakadsz, ennyi volt. Szerencsére a „hegyes” domb nem hozta el a falat, de mégis jött egy lelki mélypont. Elmentek mellettem az iramfutóim, akiket eddig követtem (iramfutó az az ember, aki egyenletes tempóval halad és követed egy kitűzött cél elérése érdekében). Amikor elsuhant mellettem a 3 óra 40 perces csapat, megtörtem. Majd el kellett engednem a következő bolyt is. 3 óra 50 percesek. Rápillantottam az órámra. Lelassultam. Ennyi lennék? Dühös lettem, ami kihozta belőlem az ösztönös küzdelmet. Sikerült visszanyerni valamennyit a tempómból. Ez már kicsit fájt. Mondjuk, elég durva lenne, ha nem éreznék 30 kilométert a combomban – nyugtattam magamat. Csak futni kell, ne gondolkodj! Így hoztam be a lufis (lufikkal jelzik, hogy ők az iramfutók) csapatot, ami új lendületet adott.
Aztán pár lányt is megpillantottam. Akartam nekik szólni, hogy van valami folt a gatyájukon és a lábukon,
de aztán közelebb érve rájöttem, hogy az nem folt. Egyszerre hatalmasodott el rajtam az undor és a tisztelet valami különös formája. Ezek a nők úgy mentek tovább a versenyen, hogy eldobták a nőiesség minden formáját, nem érdekelte őket semmi, csak a nagybetűs FUTÁS. Ott volt a lábukon, amit más a WC-ben hagy. Még sosem láttam ilyet, csak hallottam róla. Ki mit cipel és mitől válik meg egy verseny alatt, hogy jobb lehessen?! – futott át az agyamon egy újabb gondolatsor. Csak fuss, ne gondolkodj már! – hagytam abba a filozofálást.
No, aztán csak eljött a várva várt 35., 36., 37. kilométer.
Ez már meglesz, talán nem lesz gond. Pont 6 kilométert szoktam hajnalban futni. Csak el kell futni a Tettyéig meg vissza. Huh, de ez itt más volt. Nehezen pörögtek a méterek. Aztán végigfutott az agyamon, hogy a zsákomban cipelek valamit, amit mostanra tartogattam. Nálam volt egy magyar zászló! Valahogy a 38. kilométernél előkotortam és felkötöttem a nyakamba. Több ezer ember tombolt körülöttem, én meg csak mosolyogtam. Rájöttem, így mosolyogva több oxigént is tudok „felvenni”. Viszont jobbra-balra dőltek ki a futótársak.
Hihetetlen volt ezt látni az utolsó pár kilométeren. Egy-kettőnél megtorpantam, hogy segítsek, de nem én kellettem nekik. Aztán eljött az utolsó két kilométer. Macskakő, kacskaringós utcácskák, víz, gél mindenhol a talpunk alatt. Egy férfi előttem csúszott el. Ott maradt. Már nem tudott felállni, felállítani sem nagyon lehetett. Akkor tudatosult bennem, ez nem játék. Most a lépésekre kell figyelnem. Jobb-bal, jobb-bal, haladok. Ennyit kell tennem. Aztán a tömegben gyerekek tapsoltak, félrehúzódtam és a tenyerükbe pacsiztam. Eszembe jutott a fiam, meg hogy anya vagyok. És itt futkosok. Szurkolt egész Róma. Mivel nem ismertem a terepet, fogalmam sem volt, hol lesz a vége. Mit kéne látnom a távolban? Mikor jön a cél?
De valahogy nem is vágytam a végére…
Ha ennek vége, mi lesz velem? Mondanom sem kell, hogy már zavarba ejtő volt ennyi mindenre gondolni, holott csak a futásért jöttem, nem a világot megváltani. Kilométerkövet már nem nagyon láttam, csak kacskaringóztunk a történelmi utcákon.
A lábam alatt volt 2000 év, mögöttem 41 kilométer
Potyogtak a könnyeim, ami összefolyt az izzadsággal. De nem zavart. Sőt, egy laza mozdulattal lenyaltam a szám széléről. Ez jó ötlet volt. Legközelebb előbb kellene ezt csinálni – konstatáltam. Aztán egy kis utca után megláttam a célkaput. Abban a pillanatban szűnt meg teljesen a külvilág. A kapun átlépve mintha beléptem volna egy olyan helyre, ahol nincs más, csak egy egyszerű valóság. Bebocsátást nyertem a maratonisták világába? Másodszorra is. Anyaként. Feleségként. Egy egyszerű halandóként. Nem, itt nem létezik fájdalom! Körülöttem sokan önkívületi állapotban rogytak össze, de még úgy is mosolyogtak. Itt mindent lehetett. Ennyi férfit sem láttam még sírni.
Én meg ott álltam, és csak szorongattam a magyar zászlót. Más ismerős nem volt körülöttem, csak a piros-fehér-zöld.
Gyorsan felhívtam a fiamat, „igen, anya jól van! Hogy apa? Uh, apa! Apaaaa!” Belém hasított a tudat: ááá, a férjem! A férjem ott van még „kint”. Egyszerre kezdtem aggódni, izgulni és futottam volna vissza. Körbenéztem, hogy hogyan tudnék visszamenni hozzá. Uh, tuti pipa lenne, ha meglátna. Plusz, nem vehetem el tőle az utolsó pár kilométerét. Aztán egyszer csak megjelent a tömegben. Üvölteni kezdtem, „Gyere, Apa! MEGVAAAAN APA! MARATONISTA APAAA”, utóbb kiderült, semmit nem hallott az egészből, sőt nem is látott, hogy ott állok remegve. Remek, ezek szerint ő is baromira aggódott értem. Majd a célba érkezése után a nyakába ugrottam. Biztos jól esett neki. Szorosan öleltem, csüngtem a nyakán. Szerintem együtt zokogtunk, de ezt úgysem ismerné el. Pár perccel később, ahogy odébbálltunk, rám nézett és a legnagyobb higgadtsággal ennyit közölt: ehhez többet kellett volna edzeni, Anya!
Jót nevettünk, majd a verseny után pár órával elindultunk Pécsre a fiunkhoz és haza is értünk, mielőtt felébredt volna. Reggel pedig? Mentünk dolgozni, mint mindenki más. De már egy kicsivel másképp, ahogy eddig. 42 kilométerrel biztos többel a lábunkban!
Ezt a fotót a kitartó Olvasóknak és leendő futóknak tartogattam. A bicepsz itt is befigyelt.
