Nem ő a hibás, hanem azok, akik meghívták és színpadra állították. Véleménycikk!
Óriási hibának és felelőtlenségnek tűnik, hogy a tanárok melletti kiállást szervező politikai, félcivil- és civil szervezetek jó ötletnek tartottak a színpadra pakolni egy 18 éves lányt a demonstrálók elé.
Egy olyan előadással (slam poetryvel), amelynek tartalmát, szövegét pontosan ismerhették, hiszen ugyanezt a szöveget már márciusban előadta a diáklány Pécsett, dobogós helyet szerezve vele egy szűk szubkultúrában, sajátos szabályok között. Az az előadás is nyilvános, máig elérhető – be is mutattuk korábbi cikkünkben.
Az, hogy egy 18 éves kamasz minden és mindenki ellen lázad, a világot másként szemléli és éli meg, mint a felnőttek, természetes és szükséges is. Ezen mindenki átesik, csak épp vérmérséklettől és tehetségtől függően más-más módon nyilvánul ez meg. Pankotai Lili szabadverseket ír és ad elő.
Majd elmúlik nála is, ahogy mindenkinél; letisztul a kép, kitisztul a fej, és az érzelmi vihar lecsöndesedik.
Óriási hiba és felelőtlenség ugyanakkor, hogy jól átgondolt, tudatos politikai ellenállást, kormányellenes akciókat szervező felnőttek egy gyereket (kamaszt) cipelnek fel maguk mellé a pulpitusra, hogy legitimálják a saját tetteiket.
Pankotai Lili pedig szabadversével sokat ártott a tanárok megítélésének; tette zárójelbe és száműzte a perifériára a hetek óta tartó szimpátiát, amely eddig övezhette a pedagógusokat. A kislány ugyanis az összes szélsőliberális toposzt felsorakoztatta, könnyet ejtett a meleg Pistiért és az LMBTQ-közösségért, és nem a tanárokról beszélt, hanem önnön érzéseiről. Utána pedig csak a radikális, szélőséges gyűlölködők maradtak, akik reflexből rajzolnak faszt egy iskola kapujára, mert annyira utálják a r.e.z.s.i.m.e.t, és annak vélt vagy valós – időnként csak a saját fejükben élő – szereplőit.
A diáklány műsorával zárójelbe tette a saját gimnáziumát is, amely az egyházi iskolák sorában az elsők között csatlakozott a tanárok melletti kiálláshoz, a város főterére kiállva, október elején, nyilván az igazgató tudtával és engedélyével. Ugyanis egy egyházi iskolában is pedagógusok tanítanak, ugyanolyan nehéz nekik is, mint bármelyik másik tanárnak.
A Budapesten elmondott faszozós vers és az utána kialakult, máig tartó felháborodás és szócsata vesztesei a tanárok és az ügyük!
Azok a tanárok, „akik ilyen mocskosszájú fiatalokat nevelnek” – mondják az erkölcscsőszök, akik nem tudják, mi az a slam poetry, de nem is kell nekik tudniuk! Ők a szavakat értik, a mondatokat, a formát. Nem várható el, hogy a műfajt is azonosítani tudják.
Vesztesek a tanárok, mert nem róluk van immár szó, hanem egy 18 éves lányról, aki bár saját érzéseit öntötte szavakba, a közönség már látott ilyet nem is olyan régen. Akkor szintén egy lány „bajszos szarozta” le a köztársasági elnököt, és üzente meg neki, hogy
„álljon hátrébb eggyel, és bassza arcon magát.”
Az a lány mára eltűnt, már az országban sincs, mert miután a politika kihasználta, eldobta mint egy rongyot. Mert ilyen a politika azon a térfélen: csak addig fontos valami és valaki, ameddig haszna van. Ha nincs, akkor azonnal hátat fordítanak neki.
Az a lány is elhúzta a fókuszt más irányba. Meg is lett az eredménye később, idén tavasszal megérkezett a negyedik kétharmad.
El tudom hinni, hogy sokaknak igen jól tud esni a faszozás, gecizés, szarozás; melengeti a szívüket is, de érdemes lenne rádöbbenni végre, hogy
a szélsőségek sosem teremthetnek igazi, széles közösséget.
Érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy a csak olcsó heccelésre alkalmas „érdekvédők” helyett nem lenne-e értelme egy olyan igazi, szakmai csoportot – netán komoly szakszervezetet – is életre hívni, amely a harci dobok folyamatos és egyre dühösebb verésén kívül is képes valódi alternatívát jelenteni, és tárgyalóképes elmékből áll? Ez utóbbinak én adnék egy esélyt, mivel az előbbi valójában évtizedek óta sikertelen.
