„A kialakult hétvégi kisebb káosz után viszonylag gyorsan megérkezett az újabb hivó sms. Eljött az idő, irány az oltópont.
A minimális, talán még egészségesnek mondható majré azért eljött velem, nem akarta, hogy egyedül menjek. Honvéd Kórház. Régen jártam ott, nem voltam biztos benne, hogy egyszerű lesz megtalálni az oltópont helyét. De már a portán jött az első meglepetés. Többen vártak ott az érkezőkre. Kedvesek, udvariasok voltak. Egy lázmérés és az oltópont számának megadása után (kb. 1 perc) egy útbaigazítás, hogy merre tovább.
Az épülethez érkezve egy újabb regisztrációs pont várt, itt már katonák segítették a munkát. És jól csinálták. Határozottan, de kedvesen adtak tájékoztatást, kérdésekre válaszoltak, segítettek. Mondjuk ez a dolguk, de kezdtem meglepődni.
A kb. 5-10 perc várakozás, egyik sor, másik sor és már az adminisztrációs pontnál adom le a korábban kitöltött papírokat, illetve töltök ki egy másikat. Max. 5 perces beszélgetés és egy újabb lázmérés után irány az oltópont.
Eltévedni sem lehet, sőt tétován körbe nézni se nagyon, mert jön a segítség. Nincs tömeg, itt-ott ülnek az oltópontok előtt, de meg sem közelíti az sztk-k sajnos már agyamba rögződött látképét.
Megérkezve az oltópontom elé, leülök, majd kb. ugyanezzel a mozdulattal állok fel. Szólítanak. Édes Istenem! Nem lehetne ebből rendszert csinálni? – fut át a gondolat a fejemben. A doktornő bemutatkozik, elmondja ő fog oltani. Elmondja mivel, kérdez és beszélget. Kedves, fiatal és hiteles. Az oltásra nem is emlékszem, elbeszélgettük. Majd elmondja mire számíthatok, mit tegyek, ha jelentkeznek az oltás esetleges tünetei, majd kikísér és útba igazit, hogy hova tovább.
A következő állomás egy 15-30 perces kötelező várakozás, ami szintén szervezetten jól meg van oldva. Igy összegezve – bár nem divat manapság az egészségügyet dicsérni – maximális gratuláció és köszönet mindenkinek, aki ebben részt vett.”
