Abban a városban, ahol
- félrészegen szarháziznak professzorokat és egyetemi tanárokat;
- gyűlölettel teli ostoba üzenetekben uszítanak naponta – apák, anyák ellen;
- ahol totál hülyére veszik a városlakókat, akiket kocsmai szájhősködéssel vernek át minden nap, a hét összes napján;
- ahol koncepciós pereket fabrikálnak úgy, hogy maguk is tudják: ostobaság az egész;
- ahol felrúgják az udvariassági és üzleti normákat egyetlen görcsösen akart sikerpropaganda miatt, amiben valójában csak egyszerű aktatologatók voltak;
- ahol nem bírnak kinyögni egy köszönömöt sem, és megrázni a feléjük nyújtott kezet – akár csak betyárbecsületből,
- és, ahol irigyek, féltékenyek, ezért mérhetetlen rosszindulattal gyalázzák, aki náluk okosabb és tisztességesebb,
abban a városban csak sunyi tahók dagonyáznak; suttyók, akiknek fogalmuk sincs a holnapról, és nem is érdekli őket; a közösség meg végképp nem.
Egyszer mázlijuk volt, most pedig részeg mámorban tántorogva hánynak össze mindent maguk körül; dorbézolnak és tombolnak; óbégatva fenyegetőznek és rázzák az öklüket. Mást nem tudnak. Máshoz nem értenek. Eddig is ezt csinálták.
Most még ez a fázis van! Messzinek tűnik a kijózanodás. Ám az elkerülhetetlen, és nagyon fájdalmas lesz. Az a kérdés, mi marad addigra? Csak a romokat kell eltakarítani, vagy muszáj lesz újjá is építeni az egész kócerájt, mert annyira szétbarmolják a végére? Egyik sem lesz rövid és gyors, könnyű meg végképp nem. Nem árt tudni azt sem, hogy az is megfizeti majd ennek az árát, aki csak otthon ült, behúzott függönyök, leeresztett redőnyök mögött, fülére tapasztott kézzel, mert úgy hitte: jobb kimaradni az egészből. Őket is maga alá temeti majd a törmelék és a mocsok.
