Bizony össze tudja zavarni az embert, amikor egy éttermi ebéd végén a kedves pincér kihozza a számlát, ami tartalmaz némi szervizdíjat. Nekem rááll a kezem a borravalóra, megszoktam, hogy adok, viszont ilyen esetben nehezen döntöm el, hogy mindkettőre szánjak-e pénzt, vagy maradjak a szokatlanabb szervizdíjnál. A vendéglátósokat is megosztja a helyzet.
Nemrég Pécsváradon, a várban ebédeltünk, ahol a számla rendezése után hosszasan beszélgettem a felszolgálóval a szervizdíjról és a borravalóról. Korrekt volt, mert mielőtt fizettem volna, jelezte, hogy a cech tartalmazza a szervizdíjat – megmondom őszintén, ha nem mondja, átsiklok felette, mert ilyen helyzetekben nem bújom a számokat, az összegeket, hanem amit hallok, azt fizetem. Viszont ezt követően az általam megszokott 10-15 százalékos jatt helyett kevesebbet adtam, és nehezen tudtam eldönteni, hogy én érezzem magam kellemetlenül, vagy pont fordítva, nagyvonalú, ha mindkettőre szánok pénzt.
Egyvalami biztos, a pincéreket is megosztja a sztori. A pécsváradi felszolgáló elmondta, ő nem kedveli a kötelező szervizdíjat, mert a borravaló esetén jobban ki tudja mutatni a vendég, hogy elégedett volt-e a szolgáltatással, vagy sem. Aki megérdemli, többet kap, aki nem, az kevesebbet. Márpedig amióta a szervizdíjat bevezették, óhatatlanul úgy vannak vele a vendégek, hogy a kettőt egyszerre nem csengetik ki, vagyis csökkent a jatt – ami pedig egyenesen a dolgozók zsebébe vándorol (jobb helyeken legalábbis).
Azért ha jobban utánanézünk a dolgoknak, kiderül, hogy a szervizdíj és a borravaló nem egy és ugyanaz, nem szinonimái egymásnak – csak éppen ezt kevesen tudják. Előbbi, ami jellemzően 10-15 százaléka az árnak, az étterem számára egy olyan, kedvező adózású bevételi rész, amely csak és kizárólag bérezésre fordítható. Vagyis egy fizetési könnyítés a munkaadó részére. A jatt azonban teljesen más tészta, ez egy extra juttatás a pincér, a taxis vagy éppen az ételfutár számára, amit akkor adunk, ha különösen elégedettek voltunk a szolgáltatással, vagyis ha a normál munkáján felül lenyűgözött bennünket valami plusszal, valami extrával. Mondjuk különösen felkészült volt, mint amilyennel találkoztam a Trezorban egy finom rum rendelése esetén, vagy olyan kedves, hogy leveszi a vendéget a lábáról.
Summa summarum: a két dolog nem ugyanaz, nem tehetünk közéjük egyenlőségjelet, ám egyvalami biztos, mindkettőt mi, a vendégek fizetjük meg. Ez pedig nem mellékes, hiszen egy családi ebéd, vacsora esetén a kettő együttesen bizony több ezer forinttal megdobhatja a számlát – nem csoda, hogy ki így, ki úgy reagál, hol van jatt, hol nincs.
S hogy mennyire nem vagyunk egyformák, azt a nemzetközi gyakorlat is jól példázza. Az olaszoknál például sokszor több jogcímen is szerepelnek tételek a számlán, helyfoglalási és tányérdíjat is elkérnek. Ilyesmi ismeretlen a hollandoknál, akik az étlapi áron felül nem fizetnek semmit – alapvetően ez is elfogadható hozzáállás. Az amerikaiak és az oroszok megint máshogy állnak ehhez a helyzethez, ők bőkezűen adnak jattot, ha elégedettek az étellel, az itallal, a felszolgálással.
