Címlap Hírek Prostik, Pénz...

Prostik, Pénz, Pécs

Cikkünk frissítése óta eltelt 6 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Hány prostituált él a városunkban? Természetesen erre (s)nincs pontos adat. Pár tucat nő, valamint néhány férfi és elhanyagolható számú nem bináris identitású ember hirdeti magát nyilvános portál(ok)on. Ugyanakkor mindannyian úgy sejtjük, hogy lényegesen többen lehetnek, mint ahányan konkrétan felvállalják szolgáltatásukat a kibertér(b)en.

Az Európai Unió statisztikai szervezete, az Eurostat az 1990-es évek közepétől kezdve kötelezi az uniós országok statisztikai hivatalait az illegális tevékenységek figyelembevételére. Az illegális tevékenységek közül elsősorban a prostitúció, a kábítószerek termelése és terjesztése, valamint a csempészet területére vonatkozó becslésekre. Ezek szerint

az utóbbi években a prostitúcióval kapcsolatos jövedelmek hazánk GDP-jének körülbelül 0,5 százalékát jelenti, ami még a kábítószereknél is valamelyest nagyobb érték, hiszen a becslések szerint az a GDP nagyjából 0,33 százaléka. Ezen adatokból megsaccolhatjuk „sin citynk”-ben a bérnők számát/számtalanját.

Európában a prostituáltak 90%-a nő (és lány), a szolgáltatások vásárlói pedig 97%-ban férfiak. Én eddig csak nőkkel találkoztam, akik a testükből éltek. Sokfélék, akiket ismerek. Elsőként egy egyetemi évfolyamtársnőm vallott róla (igazából hencegett vele), hogy miből tartja fenn olyan feltűnően magas színvonalon magát. Nem volt rákényszerülve, hogy „hajtós” legyen. Nem is mentegette magát, hogy tandíjra, tankönyvekre kell, no meg muszáj albérleti díjat fizetni a luxuskeresetből. Állami finanszírozáson volt, és a szülei is támogatták. Egyszerűen csak imádta a fényűzést, a magamutogatást, a pénzszórást. Állítása szerint az együttléteket nem élvezte, de különösképpen nem is taszította, hogy vágy nélkül adja bérbe a testét. Sokkal motiválóbb volt számára a késleltetett jutalmazás érzése – ahogyan majd a pénzt magára költheti – mintsem a gyötrelem, hogy tárgyiasítja használatra átadott testét lelke szublimációjával. Azt hiszem, hogy talán neki a pénz (volt) a fétise. (De nincs egyedül ezzel a furcsa értékrenddel. Egy híres példa I. Justinianus császár felesége Teodóra, akinek a bizánci császár mellett „titokban” a prostitúció volt az „extrém sportja”.)

Az önimádat az egyik legkülönösebb része a posztmodern egonak. Elhiteti velünk, hogy sokkal különbek lehetünk a többi embernél – bárkinél – ha többet keresünk nála. Ez a különbség pedig „joggal érezteti velünk”, hogy különlegesek vagyunk. A különlegesség érzése pedig egyfajta hamis boldogságérzetet generál.

A pénz hamis kényelem- és biztonságérzetet ad. Azonban az idő előrehaladtával egyre fájóbb lesz a hamisság, és előtör valami belső üresség (poszttraumás stressz szindróma) – amit rendszerint szinte minden kéjhölgy tudatmódosítókkal igyekszik betömni. A nagy összegek megkeresése, és azok elköltése nagyon rövid időn belül megszokottá válik, majd egyre inkább úrrá lesz a prostituálton a nyomasztó érzés – minden munkája része a disszociáció (amikor is a tudat kiesik a jelenből, és elvágyódik a kényszer szituációból). Ecce homo – az egykor büszke (vagy magát annak demózó) emberből így lesz egy csapásra immáron két dolognak függője: a fényűzésé és a drogoké. Innen már nagyon nehéz a visszaút. Pedig ez az önkéntes formája a korpusz fogyasztási cikké kvalifikálásának.

Mitől válik olyanná egy ember, hogy kellemetlenebbnek érzi életszínvonalát, mint az emberi értékeit? Cikibb bolyhos ruhákban járni, mint ejakulátum-katalizátorként átadni magunkat egy „felajzott bérlőnek”? Ez a posztmodern erkölcs? Nem ítélkezem – csak próbálom megfejteni, hogy levonhassuk a tanúságokat a jövőre nézve. Mert

úgy tűnik, arra tendál a világ, hogy kvázi minden ideológia, morál és emóció közös „oldószere” a pénz.

Trend lett minden, ami az az uniformizált erotikát tükrözi (töltött arc, száj, sokdés pillák, és kohéziós szilikon keblek, stb). Valóban elegánsak ezek? Mert, aki valóban elegáns, az nem henceg a pénzköltéssel. Nem veret az orbitális „szilikonbefektetésre”. Az elegancia nem a pénz meglétéből fakad, hanem a pénzhez tartozó viszonyból (ahogy természetesen a proliság is).

Na, de térjünk át a prosti lét egy másik aspektusára, ami sokkal (hanem a leg)jellemzőbb. Az igazi pokol! Olyan, amit ha nem hallok live a két fülemmel egy lánytól, akkor nem hiszem el, hogy megtörténhet, és nem egy bekólázott, valóságtól elrugaszkodott szerző által jól megírt forgatókönyv. Átélted már a moziban a borzongást, amikor a filmek elején bemondják, hogy „az alkotás megtörtént események alapján készült”?

Ültünk a körmösnél nem először együtt ezzel a lánnyal. Mondhatni, hogy már „bizalmas” volt közöttünk a viszony – persze egy sokat át-/megélt fiatal lánynak nem sok tabuja van. Szabadszájjal, nyíltan mesélte el egzisztenciális és fizikai kizsákmányolásának történetét. Apja „nem volt”. Anyja már csecsemő korában „eladta” egy kenyérért, és egy színes tévéért. Nagymamája vásárolta vissza, és nevelte. Rossz tanuló volt. (Vajon miért?) Lázadó tiniként egy közeli faluból beszökdösött fiatalon a pécsi belvárosi bulikba. Magányos kiszolgáltatottsága feltűn(hetet)t a nyitott szemmel járó rosszarcoknak. 16 évesen leitatták, és elrabolták egy buliból, majd bezárták egy Szellemvárosi lakásba. Drogokkal tömték, és aberrált felnőtt férfiakat küldtek rá „betörésre”. Hónapok kellettek hozzá, mire megtört, és feladta az ellenállását. Mikor már nem volt lelki ereje tiltakozni, akkor napi 6-8, néha 10 „ügyfelet” küldtek be hozzá. Hónapokig! (Ez idő alatt nem kereste senkiiiiii!????) Hetekig napfényt sem látott. Kiabálni nem mert, mert megfenyegették. Nem tudja mennyi idő telt el, amikor kapott egy neki is „szimpatikus” kuncsaftot, aki visszatérő vendége lett. Talán beleszeretett ez a férfi (?) Nem tudom megítélni, de a lány azt mesélte, hogy ő mentette ki. Megbeszélték, hogy kiugrik a másodikról, ha jelt ad neki. Hát így szabadult meg ez a fiatal nő.

Ki tudja miért, talán a megtört lelke vitte rá, de ezután önként prostituálta magát. Minden találkozásunkkor úgy tűnt, hogy erősen drogok befolyása alatt állt. No meg ugye – amikor készen lett a körme, a stricijének telefonált – hogy jöjjön fizetni. Nem vagyok lelkiség szakember. Nem akarok tudományos köröket puffogtatni.

Elképedve álltam, és állok minden valós, körülöttünk lezajlott történet előtt, melyek felkavaróbbak bármely hollywoodi sztorinál. Itt élnek közöttünk. Egy helyre járunk fodrászhoz, egy helyen vásárolunk, talán egy lépcsőházban élünk velük.

Sok esetben nem feltűnő a megjelenésük (persze sokszor nagyon is). Többségük nem harsány, általában zárkózottak, és jellemzően eltűnnek pár napra, hétre – bejárják az országot, „világot”. Jellemzően Német’ben dolgoznak „valamit”, de munkásruhában sosem szerepelnek a fészbúkon. Viszont a „kasszás” párjukkal összekulcsolt kacsójuk a nagy verda váltóján gyakran posztok tárgya. Igazából a kibarberelt porondmester Mr Pimp sokkal feltűnőbb.

Elgondolkoztam sok dolgon. A statisztikák szerint minden negyedik férfi hazánkban – így Pécsett is – igénybe veszi prostituáltak szolgáltatásait. Ők olyan felhasználók, akik (elvileg) tisztában vannak azzal, hogy a „szolgáltató” nem akar velük szexelni, hiszen ha akarna, akkor nem kellene fizetnie. A pénz arra szolgál, hogy kiváltsa a vágyat. Naivan teszem fel a kérdést:

Belegondolnak abba, hogy akik olyan emberrel szexelnek, akik nem akarnak velük lenni, azokat úgy hívjuk, hogy: nemi erőszak elkövetők? Ezt a nemi erőszakot kiválthatják pénzzel?

Ezek szerint – a prosti – aki szintén nem egy filozófus, így nyilván nem zsonglőrködik a gondolattal – ő az egzisztenciáját kvázi abból tartja fenn, hogy pénzért sorozatos nemi erőszak áldozatává teszi magát „szabad akaratából”, kölcsönös beleegyezéssel… (?)

Már ez az utóbbi két méltatlan felvetés elég ahhoz, hogy a jogi szabályozás távol tartsa magától a prostitúció kérdését. De a struccpolitika egyre mélyebbre húzódó örvényként szippantja be a prostitúció holdudvarából élő „ezermiliárdos, bigmoney, bigbiznisz” alvilágot. A jogtiszta helyzet a stricik malmáról elvonná a vizet. Az „egyéni vállalkozói” adókat behajtó striciállam mégiscsak kevésbé lenne pusztító, mint a húsvér pocakos, szakállas, kitesizett, kitetovált, aluliskolázott lelketlen zsarnok. Másrészről,

ha a bérnők regisztrálva lennének, akkor esély nyílna az elveszett lelkek rehabilitációjára.

És egy jobb világban eljutnánk oda, hogy egészséges emberek egészséges viszonyokat ala(k/p)ítva, szabad akaratukból, boldogan éljenek le egy hosszú egészséges, értékes életet.

(Borítókép illusztráció: Villa Babylon, Relax-Center 1991)