Címlap Múltidéző Halloween, mi...

Halloween, mindenszentek, halottak napja – múltidéző régi pécsi lapokból

Cikkünk frissítése óta eltelt 4 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

100 éve olyan sok látogató zarándokolt a pécsi köztemetőbe, hogy egyirányúsítani kellett a forgalmat. Halloweent csak hírből ismerték a pécsiek, az újságok 1992-ig nem is foglalkoztak a témával, amíg a Babits gimnázium egy amerikai mormon vendégtanár meg nem szervezte az ország első estjét, hogy hagyományt teremtsen.

Pénteken délután 5 órakor az országban elsőként tartottak Halloween-ünnepet Pécsett, a Babits Mihály Gimnáziumban. A halloweent amely később talán a magyar emberek érdeklődését is felkelti — a Babits Gimnázium két Egyesült Államok-beli, mormon vallású angoltanára szeretné a magyar diákok ünnepnapjává tenni

Nos ez sikerült is, ma már a legkisebb falvakban is eluralkodik a Halloween őrület.

Halloween est 2023-ban a baranyai Kacsótán

De nézzük, hogyan írt a mindenszentrekről és halottak napjáról a pécsi sajtó 50 és 100 éve, valamint a kiegyezéskor 1867-ben.

1973-ban egy temetői riporton kívül érthető okokból nem említik mindenszentek ünnepét. Kampis Péter újságíró sétált egy kört a pécsi köztemetőben, és leírta amit tapasztalt.

…Ilyenkor, november elsején kifehérlik a temető, mintha havazott volna. Sárga mécses-lángok pislákolnak a friss csokrok mellett, torokszorító emlékek, lelkifurdalás, remegő szájszél gyötrik az embert. Ilyenkor, november elsején akad egy kevés kis idő, hogy eltűnődjünk a dolgok lényegén, a nagy körforgáson, felidézzünk egy- egy kedves arcot, amelyet a kegyelet még szebbé tett, egy-egy mozdulatot, hangot, cselekedetet, amelyet még nem mosott ki a feledés. Ilyenkor, november elsején halkan és ünnepélyesen lépdelünk a temető útjain, borzongva nézünk a feketére festett autó után, amely lépésben hajt el valamerre, egy frissen ásott sír felé, mögötte gyászolók tömege. Memento mori — emlékezz a halálra ember, rossz hangulatú, gyászleples, tömjén-illatú mondás…Aztán elhelyezzük a hanton a kapunál vett krizantémokat, s elindulunk kifelé. Elhaladunk a központi ravatalozó mellett — de már nem nézünk oda. Más érdekel bennünket: várnak az élők, vár minket a holnap, a holnapután.”

1923-ban nagyon sokan zarándokoltak a temetőkbe, a rendőrség különösen felkészült volt a várható tömeg miatt.

„Mindenszentek napján az élő Pécs elzarándokol a halottak városába. A rohanó életből mindenki egy pár órára a múltba tekint és felkeresi elhunyt szerettei sírját. Minthogy a város közönsége igen nagy tömegben keresi fel a temetőt, szokás szerint bizonyos különleges rendszabályokat kell a hatóságainak erre a napra életbe léptetni a tolongások elkerülése és a rend fenntartása céljából. Az államrendőrség pécsi kapitánysága Mindenszentek és halottak napjára déli 12 órától a következő rendelkezéseket léptette életbe:

— A temetőbe menők csupán a Város felé eső kapun léphetnek be, távozni pedig csak a túlsó, nagy kapun át szabad. Kocsival a temetőbe behajtani nem szabad. A kocsival érkezők kötelesek a város felé eső kapunál leszállni és amennyiben a kocsi nem várja meg őket, ezt innen kötelesek visszaküldeni. A várakozó kocsikat a főkapu elé kell küldeni, ahol azok helyét az érkezés sorrendjében jelöli ki az ott szolgálatot teljesítő rendőr.

A temető akkor is felkeltette az újságíró figyelmét és megírta véleményét.

„Már napok óta tarkállott a piac a különféle koszorúknak való virágoktól, különösen a chrysanthemum fajták voltak valóságos művészi sokféleségben láthatók, ilyenekből kötött koszorúk egy-egy vagyonba kerültek. Akiknek ilyenekre nem jutott, azok maguk szedett télizöld, borostyán, buja levelekből összeállított koszorúikat helyezték el elhalt kedveseik sirhalmára. Milyen vigasztaló a vallásnak azon tanítása, hogy nem az adomány nagysága kedves Isten előtt, hanem a szándék, amellyel azt adjuk. Ma a legegyszerűbb virág is drága és talán megbotránkozhatnánk az eladó kapzsiságán, ha nem gondolnánk arra, hogy a virágeladás is kenyérkereset.

A mellékutakon is járván, egy minden dísz nélküli, hiányos fakereszttel jelzett sirt is láttam, mellette egy kopott ruhájú leányka állt és csendesen sírdogált. Talán apját vagy anyját siratta? A sírhalom közepébe egyetlen szál őszirózsa volt beletűzve, azt is bizonyosan valakinek koszorújából az úton találta. Vájjon érte ez az „egy szál virág” annyit, mint a főúton levő monumentális művészi márvány emlékekre elhelyezett, drága szalagos művirágokból készült koszorúk, a milliókat érő szőrmebundákba burkolt gyászolókkal? Láttam azonban a gyászolásnak egy másik, legkevésbé sem épületes módját is. A temetőbe vezető út mellett levő kocsmából lármás beszéd és pohárczentgés hangzott, valószínűleg az új bor hatása alatt. Nincs ezeknek, akit gyászoljanak, vagy így gondolják bánatukat elnémítani.”

Egy másik 100 éves megható történet pedig mindent elmond az akkori életről és viszonyokról.

Egy a felvidékről Pécsre települni kényszerült férfi nem sokkal mindenszentek előtt hunyt el Pécsen élő családja körében. Elveszett falujára egy kicsi virágos ládika emlékeztette, amibe a virágokat felesége sírjáról hozta magával.

Mindenszentek napja van, Mariska és Öcsike édes szüleikkel a temetőbe mennek nagyapó frissen hántolt sírjához. Öcsike nagy erőlködéssel cipel egy kis ládikát. Világért sem adná át másnak. Nyíló virág van benne, s rajta nemzeti színű szalagon nagy gyerekbetűkkel e pár szó: „Nagyapó légy nyugodt — ültetünk virágot…“

Mikor a két gyerek elhelyezte a kis ládát két nagyapó sírján, Mariska hangos zokogással szorította magához szőkefürtü öcsikéjét:

 — Öcsike, szeresd a hazát mert nagyapó is nagyon szerette.

— Hallod a lányunkat? — kérdek egymástól a jó szülők. Aztán felderül arcuk. A mindenszenti gyertyák fénye mellett belevilágít gyermekeik lelke a jövőbe.

— Nem, nem veszhet el Magyarország! Nagy lesz újra Magyarország, — csak szeressük úgy a hazánkat, mint azt régen őseink ezer veszélyen át is szerették.”   

1867-ben a Pécsi Lapok hasábjain a halottak estéjéről írnak. Mindenszentek estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a templomok harangjai a halottak emlékezetére.

„Halottak estéje van. A sirkertben bűvös ragyogású szövétnekfény mellett magasztosult áhítattal a hívők ezernyi serege bánatos visszaemlékezések között virraszt a holtak csöndes álmainál.”

„Emlékezet lebegteti szárnyát a múlt felett“…. Emlékezet, de az örömtelen múltnak rideg sírjából feljáró rémes kisértet, mire emlékeztetsz te ma bennünket ?
Hogy por, hamu, semmi vagyunk!…
Por, hamu, semmi, együttvéve: ember a neved.
Te bölcs Socrates, mély sirodban ott alant, nem bámulsz-e hű jellegzése fölött azon csodás lénynek, kit az alkotó Világszellem remekelt teremtményei közöl „kis-isten“-nek nevezél?
Ember és kis-isten… minő blasphemia! kiáltod fel nemes buzgóságodban méltó indignatióval jámbor keresztény.
S igazad van; mert mi az ember ?
Mózes azt mondja, hogy Isten képmása;

Plátó: csodának és az örök hatalom működő eszközének;

Hiob könyve : por fiának,

Schiller: a férgek elseje és legnemesbikének,

Plötinos: az ur javainak,

Philemon: a nyomor ürügyének és végre a többi
között még

Herodot röviden : vaknyomornak nevezi öt.
Mily rhapsodicus hasonítások ! gondolják sokan…
Az ember Isten képmása, féreg is, nyomor egyszersmind!

Forrás: Pécsi lapok, Pécsi Közlöny, Dunántúl, Pécsi Hírek, Dunántúli Napló