Gyalogos vagyok. Jártamban a város áramlását szemlélem – ezt vezetés közben aligha tehetném meg. Úgy láthatom Pécset, ahogyan egy tovasuhanó autóból nem láthatnám. Néha elmélázó, műkedvelő urbanistaként figyelem a város történéseit. A Tudásközpontban dolgozom. Munkába menet a Búza téri körforgalom felé visz az út.
Múltkor felötlött bennem: miért van az, hogy a körforgalom zebráin átkelve minden alkalommal – szabálytalanul, de szükségszerűen – egy parkolón vágok át, ahelyett, hogy a járdát használnám? Továbbmentem, és felsejlett a válasz. Látható: a Lánc utcai bérlakástömbbel (és szomszédságával) továbbra sem történt semmi érdemleges.
A ház aljában befalazott, szétgraffitizett üzletsor, kapuinál vizeldeként használt holtterek. A ház előtt a forgalom áramlásából kirekedt, szigetszerű „nem-terek”, szürke galambok és vedelő, mindenhonnan kint rekedt emberek. Az épület valamikori kiürítése sem javított a helyzeten. A kibelezett lakásokban láthatóan, hallhatóan továbbra is tanyáznak. A zárványt egyik csúcsán a Király utcai postaépület szinte áthághatatlan, forgalomszűkítő lépcsősora biztosítja, a tömböt járdátlan szervizutak kerítik be.
(A Lánc utca túloldalán lévő banképület – már Búza téri cím alatt – hasonló problémától szenved: a terpeszkedő lépcsősor a gyalogosforgalmat az autóútra szorítja. Mintha ez a helyzet a vadkapitalizmus privatizációs lázáról, a köztér építéskori becsületéről is mondana valamit.) Alapvető és természetes: az ember nem arra megy, ahol a „társadalommérnökök” kijelölik számára, hanem a legésszerűbb, legkézenfekvőbb, leggyorsabb útvonalon (és vannak még más, szabályszegésre késztető építmények szerte a városban).
A Lánc utcai szociális katasztrófa megoldásának bizonyára része lesz, hogy a közteret a köznek adjuk vissza, majd egyszer. Képletesen és szó szerint: a zárványokat, szigeteket és szűkületeket fel kell számolni, a méltatlan állapotban senyvedő embereket ki kell emelni onnan (persze könnyen beszél az egyszeri szemlélődő, tehetnénk hozzá rögtön). Valóban szükségszerűek a méltatlan körülmények? Ebben a helyzetben egyszerűen hiteltelen mindent a kormányra, a nemzetközi helyzetre vagy Trianonra fogni. Milyen emberbaráti megfontolás akadályozza meg a város vezetőit, hogy lépjenek?
Hiszen a Búza tér környéke még mindig a belváros, így Pécs reprezentatív része: ennek ellenére itt akár poros, gazos, parkolóként használt foghíjtelkeket is megpillanthat a kíváncsi turista. De folytassuk utunkat a Tudásközpont felé: a devizahitel-válság által mart tájsebeket látunk, a befejezetlen pláza gödréből vascölöpök meredeznek, a hotel tűzfalán ironikus módon építőanyag-hirdetés, mellette Fodor Ákos idézet: amit nem emelsz -szüntelen- süllyed. És valóban.
A rendelőintézet előtti üres, füves térre minden évben visszatér az óriáskerék. Időnként vurstli tűnik fel az egykor tervezett társasház helyén, bazári a hangulat a város szellemi tengelyén. Persze jó a bazár, de a bodegára mázolt akrilronaldót a Tudásközpont tövében kissé túlzónak érzem. Ez már itt a Breuer Marcell sétány (igen, a modernista építészet egyik legnagyobb, pécsi kötődésű alkotójáról van szó). A díszburkolatot a közeli élemiszerüzletbe fuvarozó kamionok tördelik. Benzinkút teszi teljessé a városképi kakofóniát.
Ha eső esik, a Zsolnay úton esernyőnket ne a fejünk fölé, hanem a lábunk elé tartsuk, hogy a forgalomból ránk zúduló koszos levet legalább a nadrágunk megússza. Valami rémlik: mintha forgalomcsillapításról lett volna szó – majd egyszer. A kultúrnegyedbe vezető utat koldusputri szegélyezi. „Itt például egy család is élhetne” – olvashatjuk a stencilezett feliratot arról, hogy melyik komforttalan, befalazott ablakú romba képzeltek életet az egyébként lelkes és jószándékú mozgalmárok (a Balokány, mint egy oázis, sajátos báját kizárólag a hozzájuk hasonló civilek idealizmusának köszönheti). De a fürdőromnál most megpihenek. Nem tehetek mást, hát megírom.
Szerző: Maljusin Mihály
Az olvasóinktól, vendégszerzőktől megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
