„Csak, hogy büszke lehessen. Arra, aki. Arra, akivel él. Hogy megfoghassa a kezét, vagy kiszedegesse az olivabogyót a másik salátájából egy étteremben, mert tudja, hogy a kedvese nem szereti. Hogy megcsókolhassa, mielőtt felszáll a vonatra.
Ha nem beszélünk a házasságról, a gyermekvállalásról, a munkahelyi megkülönböztetésről, már a fentiek is megérnének egy beszélgetést.
Beszélgetést, érzékenyítést, tabuk ledöntését igen. Közmeghallgatást, közvéleménykutatást, provokációt nem.
Szeretném hinni, hogy ez a város, ami elvileg Európa egyik kulturális fővárosa, ezt a helyzetet is tudja kezelni méltósággal, fröcsögés, mutogatás és előítéletek nélkül.
A Pride célja az érzékenyítés kell, hogy legyen. Hogy amikor a kisfiammal és a kislányommal elsétálok a Széchenyi téren, azt érezzék, hogy a szerelem akkor is szerelem, ha két azonos neműről van szó. Azt érezzék, hogy igen, egy bácsi is lehet boldog az új szoknyájában, a néni is hordhat fiús ruhát.
Azt, hogy a bácsi miért nyalja a másik bácsi nadrágját, már nem tudnám megmagyarázni.
Akkor van értelme ennek a rendezvénynek, ha utána a fontos dolgokról kezdünk el beszélni a gyerekeimmel.
Ha el kell takarnom a szemüket, akkor olyan, mintha nem is lett volna.
Nyeletlen bicska, penge nélkül.”
