Abban történészek, könyvek, tanulmányok tucatjai megegyeznek, hogy Magyarországon nem rendszerváltás volt 1989-1990-ben, hanem a szocialista/kommunista hatalom és hatalmi elit átmentése és átcsomagolása, némi vadkapitalista szabadrablással fűszervezve. Az igazi rendszerváltás tehát elmaradt – mostanáig. Ez ugyanis, amit manapság látni az országban: szerintem ez az igazi rendszerváltás. Ha tetszik, ha nem!
Százezrek hörögnek a közösségi médiában azon, hogy visszatérhet a „főispán” titulus és a megyék helyett a „vármegye” megnevezés is. A mai fülnek és értelemnek ezek fura, avitt és értelmetlen elnevezések, de ettől még tény: ezek majdnem 1000 évig jók voltak, csak a nácik és a kommunisták tudták eltörölni 1944 után.
Magyarország ugyanis ismert törénelmének legnagyobb részében királyság volt.: 1000-től, vagyis Szent Istvántól 1918. november 16-ig, majd 1920. március 1-től 1946. február 1-ig.
A háborús világpolitikai folyamatokat – náci-fasiszta kacsingatást – követően jött 40 év kommunizmus Magyar Népköztársaság néven, ami szovjet gyarmattá tette az országot; majd 1989-1990-től két évtized liberális-szocializmus Magyar Köztársaság elnevezés alatt, ami meg a globális nagytőke gyarmatává és szabad prédájává tette az országot, aztán 2010-ben megérkezett Orbán Viktor, aki nekilátott a rendszerváltásnak is, még ha ezt nem is írta ki nagybetűkkel a homlokára.
A folyamat lassú, körülményes, de megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a negyedik kétharmad elég felhatalmazást jelenthet arra, hogy felgyorsuljon „Magyarország helyreállítása” – legalábbis ezt gondolhatják a kormányban. És lehet, hogy igazuk is van. A negyedik totális felhatalmazás ugyanis nem véletlen: ha az elmúlt 12 évet gyűlölték volna az emberek, annak látszania kellett volna a szavazatokban is. De nem hogy nem látszott, hanem minden korábbinál nagyobb és erősebb felhatalmazást kapott Orbán a folytatásra. És most folytatja is!
Túlzás nélkül gondolom azt, hogy történelmi pillanatban élünk mi itt, Magyarországon, évtizedek óta nem voltak ugyanis olyan változások, mint ezekben az években, és a következőkben várhatóak. Innentől (és eddig is) ízlés, hit és bizalom kérdése, hogy ki hogyan látja és ítéli meg ezt;
az utókor pedig majd visszatekintve lehet sokkal okosabb, mint a ma embere.
A magam részéről nem bánom, ha Magyarország visszanyúl saját ezeréves múltjához és gyökereihez, és nem csak az elmúlt pár évtizedet veszi alapul, ami nagyobb sebeket ejtett az országon és a közgondolkodáson, mint az azt megelőző évszázadok. Azt viszont nem tudom, hogy az ispánok, főispánok, vármegyék ehhez mit tesznek hozzá, mert ezekről csak a tankönyvekben és a Ludas Matyiban olvashattam. Személyes tapasztalatom nincs. (Ráadásul azt sem biztos, hogy megszavazza a T. Ház, mert a hírek szerint egyszer már nekifutottak ennek az ispánosdinak 2010-2011 körül, de végül a Fideszen belül megijedtek tőle.)
Ami viszont manapság folyik a nagyvilágban – az álságos térdeléstől a cancel culture-ig, a woke-jelenségig; nagyszerű filmek, könyvek, írók megbélyegzéséig, betiltásáig; vagy a négercsók átnevezéséig – az nincs rendben! Évszázados, évezredes bevált erkölcsi normákat, társadalmi szerepeket nem lehet kukába dobni, mert az előbb-utóbb káoszt szül majd, hiszen az ember elveszíti addigi igazodási pontjait, elveszíti az iránytűjét; az „újak” pedig olyan gyorsan változnak, mint a divat és pörögnek összevissza, amerre a szél fúj.
Kíváncsian várom a jövőt!
