Essünk túl a nehezén!
Semmi közünk a teátrális térdelgetésekhez.
Egyetlen olyan közös momentum nincs a magyar és az angol/amerikai történelemben, amiért nekünk áhítattal kellene segédkeznünk ehhez a mutatványhoz. Megvannak a magunk saját bűnei, meg a rajtunk elkövetett bűnök, küzdünk velük, küzdünk ellenük, de az egykori gyarmatbirodalom farizeus performanszával hagyjanak békén bennünket!
A dramaturgia szabályai szerint a végére kellene hagynom, de bizsergeti az ujjam begyét, nem tudom megállni, hogy előre ne vegyem. Ha akkora a bűntudatuk, hogy már segédcsapatként minket is maguk mellé soroznának, miért nem választanak valami közhasznúbb megoldást?
Például nézzék végig a múzeumaikat, a középületeiket és a köztereiket, vegyék számba az évszázadok alatt elrablott műkincseket és adják vissza az afrikaiaknak, az egyiptomiaknak, az indiánoknak, az azték és inka ősöknek, az egész tűzzel-vassal felégetett-kifosztott egykori gyarmati világnak. És akkor még nem is szóltam a vérrel tapasztott, finnyásan eredeti tőkefelhalmozásnak hívott, bankok mélyén sunnyogó vagyonokról vagy a világ első koncentrációs táborairól, ahova az angolok hajtották a búrokat, nyilván tisztán edukációs szándékkal, mi más miatt.
Mi lett volna, ha a trianoni centenárium évében azt követeltük volna a hazánkat megcsonkító gyalázatos „békeszerződés” kierőszakolóitól, hogy térdeljenek le a Puskás Arénában előttünk? Vagy térdeljenek le azok, akik eltaposták az ’56-os forradalmat, és azok is, akik „magasabb szempontok” miatt ölbe tett kézzel nézték, hogy szovjet tankok gázolnak át rajtunk.
Ők edukálnák a mi kisgyermekeinket, akik cincogással kísértek egy általuk is hamisnak érzett pantomim-előadást? Azokat a kisgyermekeket, akik egyébként fegyelmezetten, egy hang nélkül tisztelegtek az angol himnusz előtt, a királynő előtt, akinek amúgy ősei révén magyar vér is folyik az ereiben.
Tudjuk, mi lenne, ha megpróbálkoznánk ezekkel az akciókkal. Az EU, az ET, a Biztonsági Tanács, a Béketanács, a Nemzetközi Rágógumi Szövetség és hasonlók megbélyegeznének bennünket, örök életre csak a megyebajnokságban játszhatna a magyar válogatott. Az indoklás egyszerű lenne: a politikai tiltakozás nem való a sportpályákra. Akkor persze, ha az magyar. A nagy nemzeteknek viszont nemhogy tilos, tőlük egyenesen kívánatos.
Az már szinte természetes, hogy a magyar ellenzék néhány mintapéldánya rasszizmust, fasizmust kiált, és újabb jelét látja annak, hogy O1G. Anélkül, hogy ezt tovább ragoznánk, íme, egy bejegyzés Kaltenbach Jenő jogtudós, egyetemi tanár, ombudsman, a Rendészeti Panasztestület egykori elnöke, volt fővárosi képviselő Facebook-oldaláról:
„Az Orbán-csőcselék az igazi, fasisztoid énjét a lelátókon éli ki, szurkolóknak álcázva magát. Ottani viselkedése pontosan mutatja, hogy mi történne, ha azt a stadionon kívül is kiélhetné.”
Így vélekedett tehát Kaltenbach Jenő a harmincezer magyar gyermekszurkolóról.
Mindeközben hétfő este az angol szurkolók tovább folytatták az edukációt. Münchenben törtek-zúztak, utcán vizeltek, összerombolták a szállodai berendezést, rendőrökkel kötekedtek és náci karlendítéssel köszöntötték a városlakókat. Többeket letartóztattak, a rendőrségen nyilván megkezdődött a nevelő nevelése.
Hamarosan a németek jönnek hozzánk. A fanatikus magyar tábor nyilván torkaszakadtáig biztatja majd csapatát. Én is ott leszek és örömmel hallgatom majd. És még nagyobb örömmel töltene el, ha nem hallanám azt, amit Cesenában hallottam a magyaroktól.
Néhány perc tömény cigányozást.
Szerző: Belénessy Csaba, médiaszakértő, kommunikációs tanácsadó
Borítófotót készítette: Sándor Judit
Ez a véleménycikk eredetileg az Indexen jelent meg. A lap ugyanis már három véleménycikket is publikált arról, hogy a nemzeti összetartozás napjának délutánján a magyar labdarúgó-válogatott Anglia elleni zárt kapus mérkőzése kezdetén az angol együttes játékosai féltérdre ereszkedtek, hogy ezzel a gesztussal próbálják felhívni a figyelmet a rasszizmus elleni harc fontosságára. A stadionban helyet foglaló gyermekek egy része azonban kifütyülte a gesztust. Borbély László sportújságíró írása után Puzsér Róbert kritikus publicisztikáját közölték, majd legutóbb Vona Gábor, a Második Reformkor Alapítvány vezetőjének véleményét lehetett olvasni. Ebbe a sorozatba illeszkedett Belénessy Csaba médiaszakértő írása.
