Egy valami egészen biztosan kiderült a mostani kampányból és a választási eredményekből:
- amatőr,
- közösségi oldalas pletykákat,
- egybites, ostoba kamuhíreket nagyüzemben visszhangzó,
- megállás és levegővétel nélkül handbandázó,
- álláspontját naponta változtató és magyarázgató,
- kocsmai színvonalú „vitázó és szájhős”,
- aki még a saját lakóhelyén sem nyer,
nem viszi sokra még ebben a meglehetősen zajos és terhelt hazai politikában sem. Azért sem, mert
- melegekről
- pedofilokról
- zsidókról
- szeretetországról
értekezni egyszerre, érdemi és hiteles mondanivaló helyett, durva balfékség.
Ebben a kampányban, amely tavaly nyáron indult, mindent elrontott az ellenzék, amit csak el lehetett rontani.
Őrült hiba volt az előválasztás (ezt már akkor megírtuk), mert komolyan sikerült leamortizálnia magát az abban részt vevő pártoknak, és vezető ellenzéki politikusoknak, valamint lefárasztották a saját szavazóikat is. Bár politika- és hatalomtechnikai okokból érthető, hogy kifaroltak Márki-Zay Péter mögül a teljes kampányban az ellenzéki pártvezetők (és erre még büszke is volt a miniszterelnök-jelölt); ennyire magára hagyni egy amatőr kisvárosi polgármestert Orbán Viktorral és a Fidesz gépezetével szemben több mint felelőtlenség volt. Más szempontból persze érthető, hiszen így mindegyik ellenzéki vezető azt mondhatja, hogy „nem én, nem mi, hanem ő (Márki-Zay) bukott meg, és rontotta el a kampányt; ő az, aki nem kért a segítségből”.
A jó hír az, hogy pártszimpátiától függetlenül mindenki csak örülhet, hogy egy ilyen ember nem kapott hatalmat egy ország sorsa fölött. Biztosnak tűnik ugyanis, hogy ha valamilyen rettenetes balszerencse folytán, mégis hatalmat kapott volna, akkor
nem húzta volna sokáig a miniszterelnöki székben, mert egyszerűen nincs meg hozzá az idegrendszere, a felkészültsége, a pókerarca és még lehetne sorolni a hiányosságokat reggelig.
Kivégezte a komplett magyar ellenzéket
Márki-Zay Péter bukásánál sokkal lényegesebb probléma, hogy a kampány és a választás – eddig ismert – eredménye a kőkorszakba pakolta vissza a magyar ellenzéket tokkal-vonóval. Bár ennek a hírnek talán örülnek a jobboldal szimpatizánsai;
ez valójában nagyon rossz hír. Komolyan vehető kontroll és mitfahrer nélkül ugyanis a kormánykerék váratlan és cudar kanyarokra képes.
Nagyon nehéz lesz felállnia innen a hazai ellenzéknek, és szinte biztos, hogy ez évekig fog tartani – ha sikerül egyáltalán. Érdemes lenne azon is elgondolkodnia a baloldalnak, hogy nem kellene-e stratégiát és hangnemet váltaniuk? Kezdésnek kipróbálhatnák, milyen lenne valódi konstruktív ellenzékiként működni, és visszafogni a gyűlölködést. Persze ehhez partner is kell, a kormánynak is lépnie kell a barátságosabb, békülékenyebb politika felé. Hogy erre képes lehet-e, egyáltalán, lenne-e erre szándék, az kérdéses. Mert mit nyerne vele a Fidesz? A jelek ugyanis azt mutatják, hogy ameddig ekkora szakadék van minőségben, üzenetben, narratívában a két oldal között, addig a Fidesznek nincs miért aggódnia.
A média is tehet róla
Végül érdemes megemlíteni a médiát is. Komoly szerepe volt a hazai sajtónak abban, hogy ez a választási eredmény született. Ahogy az ellenzéknek érdemes lenne változtatnia, és visszavennie a dühös retorikából; éppúgy érdemes lenne visszatérni a kiegyensúlyozottabb, kevésbé személyeskedő tájékoztatáshoz a médiának is. Nemcsak azért, mert már alig hisz a médiának bárki is – persze ezért is -, hanem azért, hogy árokásás és a lövészárkok lelkes mélyítése helyett inkább a betemetésre koncentráljon. Pártatlanul, elfogulatlanul. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Akkor talán a média hitelessége és befolyásoló képessége is visszaerősödne, mert jelenleg már a politikusoknak is jobban hisznek az emberek, mint a médiának. Erről pedig nem mások, hanem csakis az újságírók tehetnek, akik többsége lelkes aktivistává vált az utóbbi években – messzire távolodva egykori hivatásától.
